6.

- Hogy bírod? – ültem le Mitch mellé az ágyba.
- Hát, nehezen, totál kivagyok.. Em, tényleg nem szeretnék zavarni!
- Ne kezd megint! Ha még egyszer elmondod, tényleg páros lábbal rúglak ki – néztem rá mérgesen.
Pár órát némán töltöttünk, Mitch csak feküdt és pihent, én meg valahol máshol jártam. Valahol egészen máshol, Logan-el, minden gond és határ nélkül.
Mivel nem volt vendégszobánk, ezért Mitch velem kellett aludjon, vagyis nem kellett, csak nem akartam „száműzni” a nappaliba. Egész este nem tudtam aludni, hisz sokat gondolkoztam. Nem tudtam, hogy ez az egész Logan-es dolog álom vagy valóság, hiába csináltam magamra kék-zöld foltokat a sok ön csipkedés miatt. Mindenféle furcsaságon spekuláltam, s eszembe jutott, egy este, mikor utoljára aludtam egy ágyba Mitch-el, már pedig akkor, mikor Joe-nál aludtunk, s hárman szunyáltunk egy ágyban. Ha már Joe-nál tartunk, Ő volt az én „Logan-pótlásom”...
A neve Joseph Stephenson, de simán csak Joe. Egy suliba jártunk, mivel mostanra befejezte a sulit. Abban az évben volt végzős, mikor én kezdtem a középiskolát, tehát ott voltam a ballagásán is...
Nem voltunk sokat együtt, hisz március körül jöttünk össze és nyár végén szét is váltak útjaink. Joe ment tovább főiskolára, míg én ugyanabban az épületben koptattam a padokat. Szeptemberben elkezdődött gőzerővel a tanulás, kevesebb időnk maradt, vagyis inkább csak neki volt szegényes az időbeosztása. Így aztán jobbnak láttuk szétválni, mint azon vitázni, hogy ki-kivel mikor-hova megy.
Joe külsőre sokat változott az alatt az egy év alatt, mivel hogy év elején még rövid haja volt, majd félév után megnövesztette, s egyenesen hordta, azután pedig azt is göndören hagyta. Mint később kiderült, a hosszabb haját először vasalta, utána viszont nem. Elmondása szerint a nagyon-nagyon göndör haját az anyjától örökölte, s a szemét az apjától. Gyönyörű barna szemeit egy szürke csík zárta körül, akárhányszor belenéztem, mindig elvesztem. Joe volt az, akinek sikerült feledtetnie velem Logan-t, s Őt szerettem annyira, talán jobban is, mint Log-ot.

Reggel Mitch pakolására ébredtem.
- Hát te? – nyögtem ki.
- Lehet, hogy bemegyek a kórházba...
- Mennyi az idő?
- Reggel tíz – mutatott az órára.
- Mitch, szerinted tudsz valamit tenni, ha ott ülsz bent??
- Igazad van – ült le az ágy szélére – de nem bírok tétlenül ülni...
- Jaj, Mitch, nem lesz gond! – másztam oda mellé, s megsimogattam a hátát.
- Remélem...
- Hogy tudtál ilyen korán felkelni? – néztem rá komás fejjel.
- Te meg kivel álmodtál? – mosolygott rám.
- Miért, mit csináltam?
- Ölelgettél és azt hajtogattad, hogy szeretlek nemtudomki, mondjuk az egészből alig lehetett érteni valamit, de mintha Joe-t emlegetted volna..
- Jó vicc.
- Nem vicc, tényleg beszéltél álmodban, vagyis inkább motyogtál..
- De jó.. – forgattam szemeimet, s visszamásztam az ágyba.
- Ácsi Emma, te még szeretted Joe-t? Mert ugye van az a srác, Logan is...
- Mitch, tudod mennyire szerettem Joe-t, nem fogom pár hónap alatt kiheverni! – mondtam, miközben átfordultam a másik oldalamra.



★★★




Másfél hónap eltelt, mióta Mitch nálunk aludt. A nagyikával minden rendbe jött, s most jobb egészségnek örvend, mint Mitchel vagy én. Logan-el sok időt töltünk együtt, teljes inkognitóban, senki se tudta, hogy kicsoda is sétált el mellettük az utcán..

Egyik nap elértem azt a szintet, amikor már úgy be volt gyulladva a torkom, hogy levegőt is alig kapta. Így suliból hazaérve, első dolgom az volt, hogy teli tömtem magam gyógyszerrel, így a minimális levegőhöz jutásom biztosítva lett.
Mitchel megbeszéltük, hogy most náluk tartunk „tanuló délután”-t. Felmentem a szobámba, összeszedtem minden cuccom és elindultam Mitch-hez.
Amint a házuk teraszára léptem fuldokolni kezdtem, szerencsémre vittem magammal gyógyszert, s mivel egyre kevesebb levegőt kaptam, egyre jobban dörömböltem az ajtón, hogy valaki beengedjen.
- Szia Emma, mi a baj? – nézett rám komoran Mitchel, amint kinyitotta az ajtót.
- Mindjárt elmondom, csak engedj be légyszi.. – nyögtem ki, alig hallhatóan, hisz a beszéd és a légzés két külön dologgá vált.
Miután a cipőmet ledobtam az ajtónál, s bejutottam a konyhába, a táskám aljáról előhalásztam a gyógyszert. Mitch közbe rájött, hogy mit csinálok, s adott egy pohár vizet.
- Nem vagy jól, látni rajtad..
- Hát nem – nyögtem ki, s Mitch leült mellém a étkezőasztalhoz. A táskámból előkotortam az egyik füzetem, s tollat is hozzá, majd leírtam Mitch-nek, hogy mi bajom.
- Szegény, nem kéne orvoshoz menned? – nézett rám, s leírtam, hogy utálom az orvosokat, mert sose adnak gyógyszert, vagy valami baromi gyenge gagyiságot írnak fel.
- Ja, és majd szerinted te megoldod a gyógyszereiddel? – vonta fel szemöldökét, miután elolvasta, a macskakaparásom.
Nem írtam semmit a lapra, pusztán vadul bólogattam, jobban bíztam magamban, mint bármelyik orvosban. Míg én bólogattam, Mitch a fejét rázta, hogy ez nem fog összejönni, igazából ezt én is tudtam, de valamiért boldogabb volt a pici lelkem orvos nélkül.
Negyed óra sem telt, megint elfogott a fuldoklás, viszont már nem maradt gyógyszerem, hisz reméltem, hogy kibírom, de úgy látszik tévedtem.
Nem tudom hogyan, de éreztem, ahogy egyre inkább dagadt a torkom, s egyre kisebb rés maradt a levegőnek. Épp a matek házim fölött törtem a fejem, mikor hányinger fogott el, s kirohantam a wc-hez, hogy megoldjam az újabb problémámat. Miután „végeztem”, s elindultam vissza Mitch-hez – aki csak ráncolt homlokkal bámult rám a konyhából – intettem neki, hogy semmi bajom. Persze, ez nem volt igaz, mert az imént említett hányinger helyét most szédülés vette át. Az egészből annyira emlékszem, hogy épp hogy visszaértem a konyhába, össze is estem.

Egy gép folyamatos sípolására ébredtem, a szememet nem tudtam kinyitni, hisz a fény erősebb volt nálam. Sok pislogás és hunyorgás után végre sikerült kinyitnom, s szétnéznem. Nem tudom, mit vártam, de mégis sokkot okozott a látvány. De legfőképp a számból kilógó cső látványa ütötte ki a biztosítékot. Miután megbizonyosodtam róla, hogy nem fogom tudni kiszedni, inkább körülnéztem valami segélykérő tárgy után. A szobában egyedül feküdtem. Bal oldalt az ajtó volt, s a kis kórházi szekrényke. A jobb oldalamon a sípoló gép volt, ami – mint később kiderült – a szívemet figyelte, s a szoba jobb végébe egy fotel várta, hogy beleüljenek. A fejem fölött megtaláltam a csengőt, amit jó sokszor hosszasan megnyomtam, bár tudtam, hogy ettől nem fog korábban kikerülni a számból ez a cső.

Bejött a nővérke, s megnyugtatott, hogy semmi probléma, csak azért lóg ki a számból a cső, mert annyira feldagadt a torkom, hogy már nem kaptam levegőt. Aztán hívta az orvost, akivel meg kellett értetnem, hogy szedje ki azt az istenverte slagot a torkomból, vagy én állok neki kiszedni. Nagy nehezen megértette, s pár perc múlva visszajött kiszedni.
- Végre, köszönöm... – nyögtem ki két nyelés között – Mi történt?
- Mivel nem ment orvoshoz, teljesen feldagadt a torka és elzárta a légutat... Becsülje meg nagyon a barátját, mert ha nem hívja ki a mentőket, maga már nem háboroghatna a cső miatt..
- Jó, megértettem – szóltam oda az orvosnak, mire fogta magát és elment – Bunkó! – nyögtem ki, miután hallótávolságon kívül volt.
Visszafeküdtem az ágyra, majd pár perc múlva a csendet kopogás törte meg, Mitch volt az.
- Emma, a szívbajt hoztad rám! – ült le az ágyam szélére.
- Oké, vedd le te is a fejem, hogy legközelebb menjek orvoshoz meg blabla! – mosolyogtam rá gúnyosan.
- Most nincs kedvem, örülök, hogy jól vagy..
- Kösz... ezt az egész mentősdit! – nevettem rá zavartan.
- Ugyan, de ígérd meg, hogy még egy ilyen nem fordul elő!
- Oké.. – majd megöleltem. Annyira jó volt érezni, ahogy a meleg karjai az én hideg oldalamra tapadnak.
- Sok volt ez a három nap...
- Hogy mi?
- Három napig voltál totál kiütve – mondta Mitch.
- Jesszusom – akadtam ki.
- Mielőtt azt hiszed, hogy hülyéskedek, előre szólok, ez halál komoly. Három napig itt feküdtél!
- Anyámék? – tértem magamhoz a kábulattól egy kis időre.
- Jól vannak, bár szerintem Arley egy kicsit jobban kiakadt a kelleténél, de hát érthető... Ja, a pasid nem keresett, nem tudom, pedig állítólag apád beszélt vele, meg minden, de nem hajlandó ide dugni az orrát.. – Jó, ez érthető.. gondoltam magamban. Hogy nézni már ki, ha Logan Lerman egy kórházba menne? Egyáltalán minek menne Logan Lerman egy kórházba? – Viszont van valaki, akinek örülni fogsz...
- Ki? – néztem rá Mitch-re.
- Háh, nem lövőm le a poént, majd hmmm kicsivel több, mint fél óra múlva megtudod.. – nézett az órájára.
Az a fél óra gyorsan eltelt, hisz az orvos jó alaposan megvizsgált, Mitch beszámolt az elmúlt három nap minden eseményéről, s a nővértől megkaptam a holmim. A nővér kedvesen hozzátette, hogy a doktor úr szól édesanyámnak, ha szeretném, éltem a lehetőséggel, hisz most semmi kedvem nem volt a tipikus aggódó anya szemrehányását végighallgatni.
Mitch egész végig vigyorgott rám, mint a vad alma, de az istenért nem tudtam kiszedni belőle, hogy kit szervezett be...
Épp az öltözés kellős közepén voltam, mikor a fürdőszobába beszűrődő hangokból ítélve, megérkezett AZ a valaki, akinek – Mitch állítása szerint – örülni fogok..
Suttogó köszönés hallatszott, majd Mitch beordított a fürdőbe, hogy elmegy venni valami kaját, meg megnézni nekem is ebédet.
- Jó fedőduma – gondoltam magamban.
Amint befejeztem, s véglegesítettem az öltözékem, felbiggyesztettem az orromra a szemüvegem, s kibaktattam a szobába.
Amint kiléptem a mellékhelyiségből, s megpillantottam az idegent, iszonyat sok érzés támadt bennem, mintha az utóbbi külön töltött idő éveknek tűnt volna, mintha ezer éve mosolygott volna rám utoljára.
Hirtelen sóvárogni kezdtem az érintése, a nézése, az ajkai, a teste, egyszóval mindene iránt.
- Szia Emma! – az ágyon ülve köszönt rám fél mosollyal, amit annyira imádtam.
- Szia, hát te? – néztem rá, s leraktam a kórházi ruhát az ágy végébe.
- Mitch mesélte, hogy mi történt. Aztán gondoltam, megnézlek, hogy mi újság.
- Ja, és meg kell fulladjak ahhoz, hogy újra lássalak.. – nyögtem ki szomorúan, mire Ő felállt velem szembe. Nem sokkal volt magasabb nálam, talán egy fél fej különbség lehetett kettőnk közt, de mivel én görnyedt vagyok, így kicsit nagyobb volt a szinteltérés.
- Mitch-el tartom a kapcsolatot, néha összejárunk, de nem akartam felkavarni benned semmit, és nem is akartam a nyakadra járni, nem tudtam, te hogy érzel vagy, hogy mennyire teszek jót azzal, hogy találkozunk, Mitchel-től mindig érdeklődtem rólad, hogy azért tudjam, hogy jól vagy-e... – nézett rám barna szemeivel, amit egy szürke kör zárt magába - de szeretném, ha ez megváltozna, és újra találkoznánk...
- Mi a biztosíték, hogy lesz időd rám? – néztem fel rá, pontosan tudta mire gondolok.
- Bízz bennem – suttogta, s mélyen a szemembe nézett.
Hihetetlen gyorsasággal bújtam hozzá, mire Ő puszit nyomott a fejem búbjára. Megtöltöttem tüdőmet az illatával, amit annyira imádok. A még mindig kihűlt végtagjaimat az oldalához szorítottam, s élveztem, amint a test melegétől visszatér az erő a karjaimba. S mikorra teljesen átmelegedtem, elhúzódtam tőle.
- Semmit nem változtál... – mosolygott rám.
- Kösz, neked viszont jó lett a frizurád és lám csak, szemüveges lettél, üdv a klubban – nevettem, s próbáltam összeborzolni a haját. Ez a haj állt neki a legjobban, Az egész haját levágattatta, épp hogy két centis volt, s elől kicsit hosszabbra hagyva égnek álltak hajszálai.
- Háh, nem fogsz tudni összekócolni – nyújtott nyelvet. – Én viszont téged igen, bár ennél jobban nem tudlak.. – ezzel arra célzott, hogy szinte sose fésülködtem, nem szerettem, ha egybe állt a hajam, elég sokszor megjegyezték már, hogy nem ártana barátkoznom a fésűvel, de nem akartam.
- Te csak azt hiszed – nevettem rá, s nyúltam a feje tetejére, hogy összekócoljam, de hátra hajolt, s mivel én dőltem utána, szinte rásimultam, s arcunk egy vonalba ért.
Mintha megállították volna az időt! Vagy nem tudtunk megmozdulni, mert valamelyikünk biztos, hogy elesett volna – és szerencsémre tuti, hogy én lettem volna az -, vagy... éppenséggel... nem akartunk... Tekintettünk a másik szemébe fúródott, s mintha újra összeolvadtunk volna. Abban a pillanatban nem két „rég nem látott” barát voltunk, hanem Emma és Joe...

5.

Logan egész úton átkarolt, végig kapucniba jött, közben a biztonság kedvéért figyelte, nehogy észrevegye valaki.

- Köszönöm. – nyögtem ki neki fél úton. Nem tudtam jobban kifejezni magam.
- Ez természetes... – mosolygott rám.

Ahogy a kapunkhoz értünk megláttam anyámat az ajtóban.

- Logan.. – lepődött meg anyám.

- Arley, de jó, hogy látlak. Hogy vagy?

- Fogjuk rá, hogy jól, köszönöm, és te? Rég találkoztunk..

- Hát igen..

- Nem jössz be? – érdeklődött anyám.

- Nem zavarok, de azért köszööö.. – Logan nem tudta befejezni, mivel a karjától fogva betéptem az ajtón, s azt bezártam.

- Chris? – kérdeztem. Chris a három éves öcsém volt, aki olyan kedvesen szokott kelteni.

- Oviba.. Apád azt mondta, hogy elhozza. – magyarázta anyám, a konyhába menet.

- Huh, már ovis.. – hitetlenkedett Logan.

- Em, vettél ma kaját magadnak?

- Csak a szokásos, tudod, zsömi.. – nevettem, majd elvettem Log kabátját, hogy felakasszam a fogasra. Nehezebb volt, mint vártam. – Te mit hordasz magadnál? Téglákat, vagy mi?

- Persze.. tudod, ha sok a rajongó a házunk előtt, valahol meg kell húzzam magam.. – magyarázta, mintha halálosan komolyan gondolná, én közben felraktam a kabátom a fogasra Logan-ével együtt.

- Ha éhesek vagytok, szóljatok! – szólt ki anyám a konyhából.

- Semmit nem változott.. – nevetett Logan és berakta a sorba a cipőjét.

- Hát nem.. – mosolyogtam. – Oké, mi fent leszünk... – kiáltottam, majd elindultam a lépcsőn.

Az egész ház 2 emeletből állt, a földszinten volt a nappali, a konyha s az emeleten található volt a két hálószoba a fürdővel együtt.

Az emeletre érve rögtön balra fordultam, mert a lépcsővel szemben rögtön a fürdő kapott helyett. A feljáró bal oldalán az én "birtokomhoz", s a jobb oldalán a család többi tagjának a hálószobájához vezetett az út.

A szobába lépve más látvány tárult elénk, mint régen, hisz pont a napokba rendeztük át. A bejárat a helység egyik sarkából nyílt, s az ablak pont vele szembe volt. Az ajtó és az ablak közé bekerült a kanapévá alakítható nagy ágy. A szekrények az ágy jobb oldalán kaptak helyett, s az asztal a másik oldalon. A fal teli volt saját készítésű dolgokkal, mint például a cd-vel borítót fal, a ballagási lufi képkeretbe, feliratok a falon, s egyebek.

- Azta.. – tátotta a száját Logan, amint belépett.

- Érezd magad otthon! – majd kicsoszogtam a fürdőbe, kiraktam a korcsolyámat száradni.

- Em, neked teknősöd van?? – jött ki Log fél mosollyal az arcán.

- Aha, vedd ki nyugodtan. A rongy ott van az alatta lévő polcon.. – nevettem.

- Vááááá.. – örült Logan, majd amilyen hirtelen jött, el is tűnt.

Mikor visszamentem a szobába Log, mint egy ötéves játszott a tekivel. Ledobtam magam Log mellé.

- Hogy hívják? – nem nézett rám, csupán a teknőst követte a szemével, majd ahogy az ágy széléhez ért, Log megfogta, s visszatette az ágy középébe.

- Sebi, de ne kérdezd honnan kapta a nevét...

- Öcséd gondolom, szereti.

- Igen, múltkor mindenáron azt akarta, hogy Sebi menjen neki a falnak. Különben meg figyel rá, hogy nehogy bemenjen a szekrény alá...

- Kíváncsi vagyok már a kissrácra.. – nevetett.

Egyszer csak anyám tűnt fel a lépcsőn egy tálcával a kezében.

- Hoztam pizzát, téged ismerlek, képes vagy egész nap nem enni.. – bökött felém, majd elnevette magát.

- Kösziiii.. – fintorogtam rá. – Ja, képzeld anya, Mitch hívott...

- És hogy van? – nem tudtam befejezni, mivel anyám közbevágott.

- Rose néni kórházba került..

- Mi? Miért?

- Nem tudom, épp a Hyde Park-nál voltunk, mikor hívott, hogy mi történt.. – magyaráztam komoran.

- Most mi lesz vele? – érdeklődött anyám, mire vállat vontam. – Ha beszélsz vele, mondd meg neki, hogy hozzánk jöhet nyugodtan, hisz van hely.

- Jó, majd megmondom, de hahó, itt van Logan.. – mutatta Logan-re széttárt karokra, mintha valami nagy produkció lenne.

Apám délután fél 4-kor hazajött az öcsémmel. Logan-el csak annyit vettünk észre, hogy egy kissrác rohan felfelé a lépcsőn, majd beront a szobámba.

- Emmiiiii, Emmmmiii – köszönt rám Chris, majd meglepődött Logan láttán.

- Wáááuu, mekkora lettél! – tátotta el a száját Log – Ilyen kicsi voltál – áthajolva rajtam a tesóm válláig mutatott, s erre öcsém hozzám bújt -, mikor utoljára láttalak, és hallom ovis lettél! – mosolygott testvéremre.

- Na, ne szégyenlősködj már.. – nevettem a hozzám bújt öcsémen.

- Majd összebarátkoznak! – nyögte ki apám, aki épp felért a lépcsőn, s meglátott minket a nyitva hagyott ajtó miatt.

- Joe, szia, jó újra látni! – nyújtott kezet a családfőnek.

- Szia Logan, mi újság?

- Semmi különös, élem a hétköznapjaimat.. tudod csak a szokásos! – nevetett Logan. Apa nem értette mit tart oly viccesnek Log, de én nagyon is jól tudtam.

- Arleeey, kéreeek kaaakaaaóóóót.. – futott le a lépcsőn tesóm, s megnyújtva anyánknak kiabált.

Majd hangosan felzendült a csengőnk hangja.

- Majd én megyek - mondta apám, mikor látta, éppen felállok, hogy elinduljak ajtót nyitni.

Hosszú percekig semmi sem történt, egyszer csak anyám ordított fel az emeletre, hogy menjek le.

Amint lebattyogtam, hogy megnézzem mi történt, megláttam Micthel-t az ajtóba egy hátizsákkal a vállán. Mikor a szüleimmel beszélt, egyből feltűnt, hogy nincs minden rendben nála. Nem nézett ki jól, látszott a szemein, hogy megviselte a mai nap. Sose láttam még ilyennek, a mindig jó kedvű, sosem szomorú Mitch, megviselt és szétszórt volt.

Ahogy tekintettünk találkozott, átéreztem minden gondját, mintha egybe olvadtunk volna. Nem köszöntem neki, odafutottam hozzá, s a nyakába ugrottam. Magamból kiindulva, nekem mindig segített, ha megölelhettem Mitchel-t. Anyámék tudták, hogy ez a lerohanás pusztán baráti volt.

- Hogy vagy? – dünnyögtem Mitch fülébe. Tudtam, hogy buta kérdés, de más nem jutott eszembe.

- Jól.. – mosolygott rám, miközben szétváltunk.

- Azt látom! – majd végig húztam az ujjam a szeme alatti lila karikákon, ami csak akkor látszott, ha valami nem volt okés Mitch körül.

- Ööhm, anyud felhívott nem rég, hogy hallotta mi történt, és felajánlotta, hogy jöjjek hozzátok. Persze, mondtam, hogy nagyon kedves meg minden, de nem akarok zavarni... – magyarázkodott.

- De Ő mindenképp erősködött, hogy gyere.. – mondtam, s olyan fejet vágtam, mint Mitch szokott, miközben nagyon magyaráz valamit. – És nagyon is jól tette, itt a helyed, nem otthon egyedül..

- Tényleg nem akarok zavarni!

- Mitch, fejezd be, vagy nem tudom, mit csinálok veled! – először elfintorodtam, majd elnevettem magam.

- Oké, gyere! – megfogtam a kezét és elkezdtem a lépcsőn fölfele húzni.

Mikor az ajtóhoz értünk Logan épp háttal ült a bejáratnak – s mint később kiderült, a telefonját nyomkodta-, Mitch megtorpant az ajtóban, majd berángattam a helységbe.

- Oh, hello, Logan vagyok! – nyújtott kezet először Log.

- Mitchel – nyögte ki a barátom, majd hosszú szünetet tartott – Nem te vagy véletlen abba az új villámos filmbe??

- Öö, nem! – vágta rá Logan, s kínos nevetést hallatott.

- Pedig baromi hasonlít rá, ugye Mitch? Én is pont ezt mondtam neki! – magyaráztam, mintha annyira figyeltem volna a filmre.

- Nem Logan-nek hívták a srácot? – nézett rám homlok ráncolva Mitch.

- Lauren volt a neve...- mondtam.

- Oh, akkor bocsi, pedig nagyon hasonlítasz rá..

- Semmi gond! – mosolygott Logan. – Azt hiszem, én megyek, így is már késő van.. Szia Mitchel, örülök, hogy megismerhettelek!

- Én is – nyögte ki Mitch, majd ledobta magát az ágyra.

Logan elindult a lépcsőn, s én szorosan a nyomában voltam.

- Ne haragudj! Nem tudtam, hogy anyám már át is hívta.. – nyöszörögtem Logan-nek.

- Semmi gond, tényleg! A lényeget úgy is megbeszéltük.. – mondta alig hallhatóan Logan, majd félmosolyra húzta a száját.

- Már mész is? – szólalt meg apám, aki éppen öcsémmel nézte a mesekönyvet.

- Igen, már késő van, és köszönöm szépen, hogy itt lehettem! – mondta illedelmesen Logan.

- Ugyan már, én örültem, hogy találkoztunk, gyere nyugodtan máskor is!

- Köszönöm szépen. – majd felkapta a cipőjét, s utána a kabátját.

Nem szóltam egész végig semmit, csupán némán néztem végig, ahogy Logan épp el akar menni, s itt akar hagyni. Nem tudtam azt mondani, hogy elkísérem a sarokig, hisz Mitch meg fent volt a szobámban, s nem akartam Őt se ott hagyni ilyen helyzetbe.

- Szívesen lekapnálak, de nem akarok balhét! – kuncogta Logan, mintha épp a cipzárjával babrálna.

Én csak nevetésben törtem ki. Nem is Ő lett volna, ha nem ezt mondja. Majd amint befejezte a cipzár felhúzását, rám nézett, s végül Ő is elnevette magát.

- Akkor majd hívlak, és vigyázz magadra! – magyarázta.

- Oké, de Te is vigyázz!

- Na, akkor megyek is, sziasztok! – kiáltott, s a család minden tagja szinte egyszerre köszönt Logan-nek.

- Szeretlek! – suttogta gyorsan a fülembe, miközben puszinak álcázva közel hajolt hozzám.

- Én is.

Majd kisétált az ajtón, s én még egy ideig figyeltem a távolodó alakját. Néztem, ahogy Logan Lerman – a legújabb tini bálvány - kapucnival a fején, a mi házunkból sétált ki.

Miután Logan látó távolságon kívülre ért, becsuktam az ajtót, s elindultam a lépcsőn fel a szobámba. Ahogy felértem láttam, hogy Mitch kényelembe helyezte magát, s épp pihen.

4.

A moziból kiérve, épp a lépcsőn mentünk lefele, mikor Logan gyors léptekre váltott, nem törődve senkivel és semmivel.

- Mi az? – kérdeztem, s közbe igyekeztem tartani a lépést.

- Ne nézz hátra, de azt hiszem, kiszúrták, hogy ki vagyok…

- Komoly? – csodálkoztam.

- Nem hiszem el, tönkre kellett tenni ezt a napot is.. – fintorgott.

Logan gyorsan kirohant a központ elé, átvágott a zebrán, ahol engem – mivel le voltam maradva jó két méterrel – majdnem elütött az autó. Majd ahogy épségben átértünk a zebrán, rögtön elindult a félig parkos, félig erdős területhez. Az egész környék magántulajdon volt. Egy parknak indult, de sokáig elhanyagolták, így megnőtt a növényzet. Aztán új tulaja lett a helynek, és visszavágták a fákat, bokrokat. Majd az egyik részét megcsinálták erdős területnek, s a másik felét pedig parknak.

Mi az erdős részt vettük irányba, gondolom Logan el akart rejtőzni.

- Ajj, basszus.. Sajnálom! – nézett rám nagy boci szemekkel.

- Semmi baj! – majd bemásztam egy bokor mögé, Logan mellé. – Jesszus, ez most komoly, hogy egy bokor mögött bujkálunk?? – nevettem.

- Úgy tűnik igen!

S ekkor megláttam a menekülésünk okát. Három lány futott be a parkba, két szőke és egy barna hajú. Az egyik szőkének kék szeme volt, a másik szőkének s a barna hajú lánynak ugyanolyan barna szeme volt.

Fürge tekintettel fürkészték az egész területet, vajon hova tűnhetett el újdonsült pasi-ideáljuk. Hosszú percekig futkorásztak össze-vissza, hátha ráakadnak Logan-re. Aztán egy idő után feladták, s elmentek, mi pedig végre kimászhattunk a bokor mögül. Amilyen ügyes voltam, beleakadt a lábam egy gyökérbe és elestem. A nevetéstől nem bírtam kitépkedni a beszorult végtagom, s Logan ismét jót mulatott a bénázásomon.

★★★

Egy hét is eltelt, mióta Logan-el másfél év után újra találkoztam, s a mai napig élénken éltek bennem annak a napnak az emlékei. Mikor a moziba megtudtam, hogy szerepel egy filmben, mikor a lányok elől a bokorba bújtunk, mikor leestem a moziszékből, s mikor beakadt a lábam…

Logan azóta mindennap telefonált, s amikor épp nem a magántanárt várta, amennyire tudtuk, együtt töltöttük az időnket. Kedden, szerdán és csütörtökön Logan-hez magántanár ment. A hét többi napja számára szabad volt. Kicsit irigyeltem is, hogy míg én egy héten öt napig koptatom a padot, addig neki három napig tart minden, ráadásul a saját szobájában.

A szokásos keddi iskolagyűlésen kihirdették, iskolai programként a korcsolyázást.

- El kell mennem! – gondoltam magamban izgatottan, hisz karácsonyra kaptam egy új korit és még nem volt alkalmam kipróbálni.
Rávettem pár osztálytársamat, hogy jöjjenek velem. Beszerveztem azt a 3 embert, akit tényleg kedveltem az osztályomból.

Hétfő délután 1-től 3-ig volt a program. A végzős évfolyam kivételével minden évfolyamról jöttek.

Diana, Katie, Sarah és én külön kis csoportba váltunk a többiektől. Mivel Katie elég bizonytalan volt, így szinte egész végig a korlát mellett állt. Sarah-val hülyéskedtünk egész végig, jó párszor majdnem fellöktük egymást.

Szerettem ezt a sportot, a jégen mindig megszállt az ihlet. Ott tényleg elfelejtettem minden gondom – bajom, s tiszta fejjel tudtam gondolkozni. Ha megtehettem volna, vettem volna egy saját jégcsarnokot.

Az egyik évfolyamtársam – Alex is elég ingatag volt a jégen, jó párszor el is taknyolt, én persze jót mulattam szegényen.

Épp az utolsó köreimet róttam, mikor a jégpálya szélén egy kapucnis alakot véltem felfedezni, aki a korlátot támasztotta. Amint a pálya azon részéhez közelítettem, amelyiken az idegen állt, egyre inkább kirajzolódott az alakja. Egyre inkább bámultam, mikor rájöttem, hogy Logan az.

- Szia, hát te? – csúsztam oda a korláthoz csodálkozva.

- Szia! Igen, én is örülök, hogy látlak. - grimaszolt, majd elmosolyodott. – Tudod, csak erre jártam, aztán gondoltam, felnézzek, hátha van valami újdonság…

- Oké, bocsi.. Csak meglepődtem.. – nyögtem ki.

- Meddig maradsz?

- Szerintem már megyek, egy óta kint vagyunk.. Megvársz?

- Ha nem gond. – mondta. Majd elindultam megkeresni a többieket, hogy elköszönjek, s később lelépjek.

Amint összeszedtem a cuccomat, és elköszöntem mindenkitől, az öltözőt vettem irányba.

Az egész jégpálya körül 2 sátor szerű pihenőhely volt kialakítva, s az egyikből külön út vezetett az öltözőhöz.

A sátorból kilépve rögtön Logan-be botlottam, akivel egy magas voltam, korcsolyával a lábamon.

- A korcsolya csodákra képes.. – húzta ki magát mellettem Logan.

- Na, jól van, várj csak, míg leveszem!

- Félnem kéne? – kacagott.

- Phuu, de gonosz vagy ma!

Az öltözőhöz érve Logant megelőzve nyitottam ki az ajtót, s mentem be. Az legközelebbi padra leraktam a cuccaim, majd végre én is lehuppantam. A korcsolyát levéve, megkönnyülve éreztem magam, szinte a föld felett lebegtem. Jó ideig rendezgettem a korcsolyámat, magam sem értem, mit tudtam annyit szöszmötölni vele.

- Sétálunk még egyet? – kérdezte Log, miközben végre a kabátomat vettem.
Nem válaszoltam, csupán bólintottam.

Miután mindennel kész voltam, s mindenem a helyén volt, elindultunk.

A jégpálya mellett volt egy park, mi nem mentünk be, hanem köröztünk körülötte. Hosszú percekig néma csöndbe lépkedtünk egymás mellett, tartva a tisztes távolságot.

- Mi újság veled?

- Lefárasztottak kicsit, de azért használható állapotba vagyok, azt hiszem. Veled? – kérdeztem, s elnevettem magam, ismertem Logant. – Na, nem úgy, ahogy te gondolod..

- Semmi rosszat nem gondoltam! – nevetett.

Majd megcsörrent a telefonja, hihetetlen gyorsasággal kapta ki a zsebéből, s vette fel.

- Halló? … Áh, szia! … Most nem érek rá, Emmával vagyok.. … Oké, oké. … Szia! – ezzel letette.

- Bocsi, csak Alexandra volt, a csaj a filmből. – tette hozzá, mikor rájött, hogy nem ismerős a neve.

- Oh, értem.

Logan mély levegőt vett. Éreztem, hogy valami nincs rendben.

- Valami baj van?

- A csaj rám van akadva, pedig már mondtam neki, hogy nem akarok tőle semmit…

- Hogyhogy?

- Szép, okos, pénze is van.. de nem csak ez számít, tudod jól.. – oké itt egyetértettem vele. – folyton hívogat ide-oda, de nem veszi a lapot, hogy nekem nem kell... legalábbis nem Ő...
Egy ideig homlok ráncolva mentem mellette. Hosszú percekbe beletelt mire ismét megszólalt.

- Em, mi van velünk? – kérdezte alig hangosabban a suttogásnál.

- Nem tudom... talán jobb lenne, ha nem lenne semmi és maradnánk úgy, ahogy vagyunk...

- Miért? – nézett mélyen a szemembe.

- Logan, gondolj bele, hány csaj fog letámadni, hogy hagyjalak békén? Szerinted hány féle képen vágják a képembe, hogy járunk?? Vagy az fogom megkapni, hogy hagyjalak békén, mert megtalálnak, vagy azt, hogy nehogy összemerjem törni a szíved, vagy éppenséggel, hogy nehogy meg merjelek csalni, meg ilyesmi... és nehogy azt hidd, hogy csak úgy elfogadnak majd... meg neked sem én kellek, találsz nálam ezerszer jobbat... – mély lélegzésbe kezdtem, inkább ugrottam volna le a Big Ben-ről, minthogy visszautasítsam Logant.

- Emma, biztos vagy benne? Meg tudjuk oldani..

- Logan, nem vagyok benne biztos, ennél jobban semmire sem vágyom, de nem lenne jó...

- Senkinek nem kell tudnia róla.. különben is, most is itt vagyok veled és senki se tudja, hogy kicsoda is vagyok valójában... – mondta kitartóan, nem tudtam vele vitatkozni. Igaza volt, tudtam, nagyon is jól. – Emma, ha bármi veszélyeztet, rögtön megoldjuk... hidd el!

- És mi lesz utána? Ha vége, befejezzük? Megbeszéljük, hogy jó, barátok maradunk.. aztán rám se köszönsz, ha találkozunk.. és ne mondd, hogy nem így lesz, mindig mindenkinél így van. Nem akarlak elveszíteni...- magyaráztam, inkább az elvesztésétől féltem, mint sem a rajongóktól.

- Akkor ne nevezzük járásnak, inkább csak egy új résznek az életünkben.. ha nem megy tovább, akkor nem szakítunk, hanem befejezzük azt a részt.. és utána tovább megy minden a régi kerékvágásba.. – magyarázta. Ez ésszerűen hangzott.

Logan hagyott pár percnyi gondolkodási időt. Igaza volt, senkinek sem kellett tudnia rólunk, és, ha mégsem olyan semmi, abba hagyjuk.

- Na? – nézett rám bizakodóan.
Nem válaszoltam, pusztán csak rá néztem, s önkéntelenül is elmosolyodtam.

Logan arcára széles mosoly ült, széttárta karjait, s várt rám. Nekem sem kellett több, megindultam felé, másodperceken belül testünk egyé forrt össze hosszú ideig.

- Nem lesz semmi baj, megígérem.. – súgta bele Log a hajamba.

A zsebembe megszólalt a telefonom, nem volt semmi kedvem felvenni, Logan teljesen rabul ejtett.
A készülék egyre csak csörgött, s csörgött. Sehogy sem akarta abbahagyni. Ahogy tudtam kiszabadultam Logan öleléséből, majd hihetetlen gyorsasággal kaptam elő a zsebemből az idegesítő vackot. Meg se néztem ki az csak felvettem.
- Halló? – szóltam bele kissé ingerülten.

- Szia Em, én vagyok az. – köszönt bele Mitchel.
- Szia, mi újság?
- Nemrég bevitték Rose-t a kórházba...

- Hogy mi?
- Most hívtak. – próbált nyugodt maradni, de hallottam a hangján, hogy ez az eset nála is kicsapta a biztosítékot. – Mennem kell, majd még beszélünk.
- Oké...
- Szia! - köszönt el, meg se várta a választ, le is rakta.

Mitchel-el kiskorunk óta ismertük egymást, hisz egymás mellett laktunk, mindig is barátok voltunk, de legjobb barátom csak azután lett, hogy Logan-el „szétváltunk”. Teljesen átvette Log helyét, kivéve, hogy még mindig Logan volt az első helyen.

Mitch szülei meghaltak autóbalesetben 5 éve, s mivel Rose néni volt az egyetlen élő rokona, nála lakott.
A boldogságom sec-perc alatt elszállt, s megfeledkeztem Logan-ről, sőt még magamról is, hisz Mitch bajban volt.

- Emma jól vagy? Kicsit sápadtnak tűnsz...- rántott vissza Log.
- Mitch... Rose néni... kórházba került... – dadogtam.
- Ki? – érdeklődött.
- Mitchel, a szomszédsrác a régi házból, és a nagynénje kórházba került...

- Haza mész? - érdeklődött Log.

- Nem akarok, de lassan kéne..

- Haza kísérlek, ha nem baj!

- De, hogy merészelsz? Ejj ezek a mai fiatalok milyen szemtelenek.. – nevetgéltem.

- Bezzeg a te idődben, mi?

- Na igen, azok a régi, szép idők.. – fintorodtam el.

3.

Az első képkockákon a film különböző gyártóinak a lógói szerepeltek. Majd elkezdődött az első jelenet, ami lefolyása közben kiírták a szereplők neveit. Én már e jelenet legelején lesokkolódtam, hisz nem akárki szerepelt a filmben. Nem valami híres Hollywood-i sztár, nem a legújabb divatot reklámozó kigyúrt színész, s nem is egy tapasztalt öreg róka, aki csak nyugdíjat gyűjteni akart a film kasszasikerével.. Hanem az a tizenhét éves fiú, aki mellettem foglalt helyett.

S megjelent az első név, ami az övé volt. Logan Lerman, díszelgett a név a mozivásznon.

Nem tudtam mit gondoljak, mit érezzek, hirtelen minden gondolat, s érzés kiszállt belőlem. Üres voltam…

Logan csak nézett rám, háttal a vászonnak, arccal felém fordulva ült.

- Na ne, ez most valami vicc? – kínos nevetést hallattam – Oké, ne válaszolj, tuti, hogy ez komoly.. – hitetlenkedtem - jesszusom, te tényleg..

- Igen, tehát ez az amiért megvan kötve a kezem.. Nem olyan egyszerű így – itt a mozivászon felé mutatott – bárhova menni…

- Te vagy a főszereplője a filmnek és hogy, vagy mi? – hebegtem össze-vissza. Általánosba is Logan gyakran volt benne különböző színdarabokba, meg járt külön drámaszakkörre is..

- Anyám nézegette a válogatásokat.. aztán megtalálta ezt, én nem akartam, mert nem vagyok elég jó.. de hát tudod milyen makacs anyám, aztán egyik nap beállított, hogy menjek el vele valahova. Pontosan nem mondta hova, csak annyit, hogy kísérjem el.. Nekem se volt jobb dolgom, így elkísértem, aztán mikor már ott voltunk nyögte ki, hogy ez egy meghallgatás és, hogy jelentkezett az én nevembe.. mondhatom nagyon örültem neki. Aztán meghallgattak, kiválasztottak és hopp, ott vagyok. – mutatott filmbeli magára. Az egész monológját mosolyogva mondta el. A film fénye nem volt elég ahhoz, hogy kivegyem, mit mutat az arca.

- Log, ez baromi jó. Tényleg nagyon jó vagy, ezt az is bizonyítja, hogy szerepeltél a filmben.. – itt fejemmel a vászon felé böktem.

- De azért nem szeretném, ha a film bármin is változtatna, én még mindig ugyanaz a régi Logan vagyok…

- Figyelj, ha arra gondolsz, hogy mostantól rajtad fogok csüngeni és kihasználni, mert van pénzed, hírneved meg ilyesmi, nem kell félned.. max. az ellenségemmel.. - nevettem el magam ördögien.

- Tudod mi a legrosszabb az egészben? Hogy mindenki csak azért haverkodik velem, mert van pénzem meg, hogy „huu, Logan Lerman legjobb haverja vagyok” és már azt hiszik, hogy Ők is rögtön híresek..

- Utálom az ilyet.. – ráncoltam a homlokom.

Majd átadtam magam a filmnek. Tényleg nagyon jó a srác. Tehetséges volt, ezt mindenki megmondta..

Nem is figyeltem a film történetére, Logan még a vásznon is teljesen lekötött.

Elöntött egy érzés, mintha minden olyan lett volna, mint régen..

S ekkor rá néztem, kíváncsi voltam az arcára. Tekintettem az arcát pásztázta, miközben nézte a mozivásznat. Nem hittem a szememnek, hogy tényleg ott ül mellettem.

Pár perc után észrevette, hogy Őt nézzem, s a tekintettét rám szegezte.

- Szükségem van valakire, aki nem ilyen.. – suttogta.

- Itt vagyok én.. De nem szeretném azt, hogy én beleélem magam, hogy minden ugyanolyan lesz, mint akkor régen, majd elfelejtesz vagy esetleg hetente egyszer rám telefonálsz.. – jött ki belőlem. – Mert igen is, szerettem azokat az időket, bármennyire is kretén voltam..

- Azok volt a legjobb része az életemnek.. – mosolygott rám csábos mosolyával.

- Tehát El-Em? – kérdeztem tőle csibészes mosollyal. Az El-Em a Logan – Emma kezdőbetűi voltak, ami egy régi közös ötletünk volt.

Log nevetve bólintott.

A film teljes egészében kifogástalan volt számomra. Az egyik résznél, a pokolba menő úton az AC DC Highway the Hell című száma csendült fel. Háromnegyed résznél pedig Kesha és Lady Gaga zenéje is helyett kapott. A zeneválasztás tökéletesen meg volt oldva. A nagy vásznon a frenetikus számok alatt megjelent Logan szemet kápráztató és piszkosul édes mosolya. Szinte a cipőmbe olvadtam, mint mindig, mikor megajándékozott vele.

- Még mindig édes a mosolyod.. – nevettem zavartságomban.

- Ez nem igaz... – húzta száját félmosolyra.

- Jaj már… - ráncoltam a homlokom és bevágtam a durcit.

Hosszú percekig duzzogtam, mire Logan hajlandó volt hozzám szólni.

- Na most megsértődött, Miss Duzzogi? – nevetett.

- Haha, nagyon vicces..

- Tehát megsértődtél..

- Még szép, örülök, hogy jobban tudod milyen a mosolyod.. – valahol tudtam, nincs igazam, hisz a saját mosolyáról csak tudja az ember, hogy milyen. Viszont abban biztos voltam, hogy én milyennek tartottam.

- Most komolyan mondod, hogy egy mosoly miatt bedurciztál?

- Igen.. – tettem keresztbe a karom, mint egy ötéves kislány, aki nem kap cukorkát.

- Szörnyű vagy!

- Én is szeretlek, tudod! – fintorogtam, majd kissé elfordultam tőle.

Hosszú percekig így ültünk, némán. Logan csak arra várt, hogy megtörjem a csöndet.

- Oké, én édesnek tartom a mosolyod.. ha tetszik neked, ha nem.. – fordultam felé, félig lecsúszva a székről.

- Tudtam, hogy nem bírod sokáig.. – nevetett cudarul.

- De gonosz vagy! – vágtam vállba.

- Még ütögetsz is? – vonta fel a szemöldökét.

- Kérsz még egyet? – fintorogtam rá.

- Lehet mást is kérni?

- Mit? – kérdeztem mit sem sejtően.

Nem felelt semmit, csupán felém hajolt. Arca egyre közelebb volt az enyémhez. Végül a lehelete édes illatát az orromban, s lélegzete melegét az arcomon éreztem.

Majd megcsókolt, mire én visszacsókoltam. Tudtam, nem szabadott volna, hisz másfél évig nem találkoztunk, s nem is beszéltünk. Viszont vágyakoztam rá, a vele eltöltött idő mesébe illő része volt az életemnek. Hibát követtem el, mikor visszacsókoltam, de nagy volt a vágy, és a kísértés. Hosszan, s édesen csókolt.

Majd egy óriási robajra pattantunk szét, és én abban a pillanatban kis sikollyal és némi ügyeskedéssel leestem a székről, s Logan kedvesen kiröhögött. A hangos ricsaj oka, nem más volt, mint a film egyik jelenetének effektje. Miután meggyőzöttem, hogy nincs veszély, kínos nevetésbe kezdtem. Magamban viszont a képzeletbeli falba vertem a fejem.

2.

Késő estig vártam Log hívását, de nem jelentkezett. Jobbnak láttam elmenni fürödni, legalább a forró zuhany alatt kitisztul a fejem és ellazíthatom az izmaimat. Épp a relaxálás háromnegyedénél voltam, mikor apám kopogott.
- Tessék? - szóltam ki a zuhanyfüggöny mögül.
- Én vagyok az, bejöhettek? - dörmögte apám.
- Gyere csak!
- Em, pityogott a mobilod, lehet, hogy sms-esed jött. - nyögte ki. - Uhh, hogy kapsz te itt levegőt?
- Egész jó, most mért?
- Jól van, te tudod.. - hagyta rám.
Nem siettem a fürdéssel, jól esett, ahogy a hideg végtagjaim tiltakoznak a forró víz ellen. Úgy voltam vele, hogy Logan úgyse hívott, akkor nem hiszem, hogy most fog. Csak álltam a forró víz alatt és áztam, majd valahogy rávettem magam, hogy kimenjek, mivel én sem kaptam már levegőt a forró gőztől, ami égette a tüdőmet,s légszomjat okozott...
A szobámba érve épp jelezte a telefon, hogy valami érkezett. Az asztalhoz lépve - amin a készülék pihent - megláttam a kivilágosodott képernyőn az üzenet feladóját, aki nem más volt, mint : L- A. Lerman. Felkaptam a telefont, úgy, hogy véletlen lerántottam töltőstül - hosszabítostul a földre. Amennyire akartam sietni, hogy minél korábban megtudja a titkot, amit az sms rejt, annyit sikerült bénáskodnom. Végre sikerült megnyitnom, s az üzenet egyszerű és tömör volt. Így szólt: "Holnap, 3kor a London-i Center előtt. L"
Tehát a London-i Center-be akar menni. A legmozgalmasabb helyre. Nekem mindegy, csak lássam végre. Lefekvés után egy jó ideig forgolódtam az ágyamban, vajon mit fogok mondani holnap? Mi lesz az első reakciója, s az enyém? Hogy fog viselkedni, mit fogunk csinálni, egy szó, mint száz. Több volt a kérdés, mint egy tengerparton a homokszem. A kérdések megválaszolásának közepette magával rántott az álom, s a feneketlen mélységbe zuhantam.
Reggel elég nyűgösen ébredtem, mert az öcsém épp a gyomromba ugrott bele... Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, s az utat rögtön a konyhába vettem, hogy igyak valamit, mert totál ki voltam száradva. Lent a nappaliba apa tevékenykedett valamit, a konyhába viszont anya sürgőt-forgott, s finomabbnál finomabb illatok terjengtek szét az alsó szinten.
- Jó reggelt Álomszuszi! - köszönt rám apu.
- Szia. - nyögtem ki rekedten, hisz a torkom akár egy sivatag..
Majd tovább slattyogtam a konyhába, ahol puszit nyomtam anyám arcára, miközben elvettem egy poharat, amibe rögtön öntöttem is a teát.
- Ahjj, de jó - csuktam be a szemem - amúgy öcsém megint kedvesen ébresztett. - s a kezemet a gyomromra raktam.
- Tegnap kiküldött olyan későn sms-est? - érdeklődött anyám.
- Logan Lerman. - néztem rá nagy szemekkel.
- Tényleg? - letette a fakanalat, s felém fordult.
- Aha, tegnap felhívtam az anyját, aztán sikerült vele is beszélnem, mondta, hogy esetleg összefuthatnánk ma, szóval, ha nem baj ma kimaradok a családi dolgokból.. - fintorogtam.
- Oké, de ne gyere későn..
Letettem a poharat és elindultam a szobámba, ahol várt rám a napi öltözékem kiválasztása. Nem akartam túlzásba vinni, így a szokásos farmer - póló - pulcsi összeállítást választottam. A fürdőszobába érve szörnyülködtem csak el igazán.. Valahogy ott is rendbe szedtem magam, majd az utam az étkezőbe vezetett, ahol az ebéd már tálalva volt. Úgy számoltam, hogy fél óra az út a London-i Center-be, meg kellett még negyed óra, hogy rendbe szedjem magam és valami normális kinézettel állítsak Logan elé... Tehát körülbelül épp hogy befejeztem az ebédet, siettem is a fürdőszobába, nehogy véletlen elkések. A tükör előtt ügyeskedve megcsodáltam, hogy mennyire megnőtt a hajam. Mikor Logan-el utoljára találkoztam - ami a ballagás volt - épp hogy csak a vállamat verte a hajam és a frufrum is épp csak kicsit takarta a bal szemem. Mostanra annyira megnőtt, hogy a vége majdnem elérte a hasamat, s a frufrum leért az államig.. A végeredmény az lett, hogy a frufrumat feltűztem, majd felvettem a sapkám, amit a fejem búbjára biggyesztettem oda. Viszonylag meg voltam elégedve az elém tárulkozó látvánnyal. Sietve kapkodtam össze a szükséges dolgaimat, - mint például telefon, bérlet, pénz - s rohantam is az előszobába. Hihetetlen gyorsasággal bújtam bele ütőt-kopott tornacipőmbe, amit nem voltam hajlandó semmilyen eseményre sem leváltani. Pont akkor alakult ki a tornacipők és a dobókockák iránti fanatizmusom, amikor elkezdtem az utolsó tanévemet a régi suliban.
Úgy kapkodtam a lépteimet, ahogy csak tudtam, a szívem viszont már a torkomban dobogott, mikor még szinte Logan közelében sem voltam.
Eljött az idő, három óra volt, én épp az utolsó lépéseket tettem meg. Pár méterre az ajtótól megláttam. A tekintetünk találkozott, s pár másodperc alatt bepótoltuk azt a másfél évet..
Szeme csak úgy vonzotta az enyémet, mint mágnes a fémet. Elindultam felé, s erre Ő is elindult én felém. Megálltunk egymás előtt.
- Szia, nagy bunkósság lenne, ha azt kérném, hogy siessünk? - mosolygott.
- Attól függ, hova és miért..
- Pont azért kell sietni, hogy ezt megmutassam.. - a mosoly még mindig nem tűnt el az arcáról.
- Oké.. - ráncoltam a homlokom, s zavartan nevettem.
Elindultunk az ajtó felé, csak most figyeltem meg az öltözékét. Edzőcipő, farmer, kabát, pulcsi - aminek a kapucnija Log fején trónolt. Semmit se változott..
- És hogy vagy?
- Kicsit fura ez a helyzet.. rohanni valahova, azt sem tudom miért.. - magyaráztam.
Erre a mondatomra Log vigyorogva nézett rám.
- Most mi van? Te mit gondolnál a helyembe? - kérdeztem.
- Igazából azon nevettek, hogy tényleg egy hülye helyzetbe vagyunk.. biztos tök bolondnak hiszel..
- Kéne?
- Igazából nem tudom, ha odaérünk, akkor megérted, utána tied a döntés.. - adta a választ.
Majd némán mentünk tovább egymást mellett, egy szó sem esett, hisz Logan szinte semmit se mondott, nem hogy telefonba, sehogy se. A központ legfelső szintén volt a mozi meg a tetőkert. Mi - vagyis inkább Logan, én csak némán követtem - a mozit vettük célba.
- Mozizni megyünk? - érdeklődtem.
- Igen, majd fizetem, hagyd csak.. - mondta.
- De nem fontos, hoztam pénzt..
- Em, ez egy fura nap lesz, pár óra és megtudod, mi a helyzet.
- Logan, mi ez a rejtélyeskedés? Semmit se értek.. - ráncoltam a homlokom.
Logan vett két jegyet a The Lightning Thief című filmre. Épp üdítőt vettünk, közbe vizsgálgattam a jegyeket.
- Oké, nem reklamálni akarok, meg köszi a jegyet tényleg, majd visszahívlak én is, de mért a két legszélső székre vettél jegyet? Vagy ezt sem árulod el, mert majd ezt is meglátom? - az utolsó mondatnál olyan fejet vágtam, mint amilyent Logan szokott, mikor ezt a mondatot mondja.
- Még mindig túl jól ismersz.. - mosolygott rám.
Odaadta a jegyet a srácnak, majd bementünk a moziterembe. A besorolás alatt lévő filmek bemutatója ment éppen. Amúgy is megakartam nézni ezt a filmet, csak nem találtam rá megfelelő alanyt, de most ott ült mellettem.
Elkezdődött a film, előttünk az egész sor üres volt, a tőlünk jobbra ülök és köztük is volt körülbelül hat-hét üres szék. Elég furán nézhettünk ki a moziterem totál sarkába.. dehát Logan tudta mi a helyzet, s reménykedtem benne, hogy hamarosan én is megtudom...
A film első képkockái a gyártók lógói voltak, viszont mikor megláttam a film főszereplőjének a képét s nevét rögtön megértettem mindent...

1.

Péntek délután fél 4 körül épp otthon ültem az asztalomnál, a szobámban és nyomkodtam újonnan kapott telefonom. A telefonkönyvemet böngésztem, mivel a kártyám a régi volt, így sok szám megmaradt, de azért jobbnak láttam szétszortírozni azokat. Egyre inkább görgettem a neveket, mikor megakadt a szemem egy néven. A szám fölé egy nevecske volt írva. Az Ő neve. Logan, díszelgett a név a telefonszám fölött. Eszembe jutott az az idő, amikor még egy iskolába jártunk, a London Elementary School nevű intézménybe. Azok a régi szép idők, mikor csak Emma és Logan volt. Csak mi ketten, kizártuk a külvilágot, s mikor minden egyes percünket együtt töltöttük. Legjobb barátok voltunk, talán többek is, de sose voltunk egy pár.
Logant utolsó ott töltött évemben ismertem meg, pont abban az évben, amikor végeztünk. Ott lebegett a kérdés a fejünk fölött, hogy mi lesz velünk az új iskolában? Nem egy helyre mentünk, nem is értem miért... Logan az Oxford-i középiskolába ment, míg én a London-iba. Tehát az utunk itt kettévált...
Logan neve fölött ott volt az anyukája száma s neve is, mint L- A. Lerman vagyis Logan- Anne Lerman. Remény tüze lobbant a szívemben, hogy esetleg Logan-nek még mindig az a száma, s hogy hátha el tudom érni, hogy legalább a hangját hallhassam. Megnyomtam a kis zöld gombot és tárcsáztam. Pár másodperc után egy női hang bemondta, hogy "A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható..."
Nekem se kellett több, hogy elmenjen a kedvem mindentől, hisz egy röpke pillanatra elhitettem magammal, hogy újra minden a régi lehet.. fájdalom csapott mellkason, s reményt vártam...Hirtelen eltökéltségből megpróbáltam Anne-it felhívni, hátha rajta keresztül elérem Logant.
Ismét megnyomtam a zöld színű gombot. A feszültséget tapintani lehetett, vagy talán az a feszültség, nem is feszültség, hanem remény... A telefon kicsörgött. Hosszú percekig csak csörgött..egy kettő három négy öt hat - számoltam magamba - hét nyolc ki...
- Halló tessék? - szólt bele egy női hang.
- Öö, jó napot! Emma Stark vagyok ééés Anne Lerman-t keresem. - nyöszörögtem óvatosan a telefonba.
- Emma, te vagy az? Anne vagyok, jaj, de jó, hogy hívsz! A mindenit, ha Logan meghallja...várj, szólok is neki.. LOGAAAN! - kiabálás hallatszott, Logan valószínűleg a szobájában trónolt, gondoltam magamban.
- Tessék? - szólt egy ismerős hang távolról.
- Gyere telefon...
- Ki az? - kíváncsiskodott a hang tulajdonosa.
- Hááh, meglepetés. - nevetett Anne.
- Oké, két perc és megyek..
- Na mindjárt jön, és hogy vagy, mesélj? Nagyon hiányzol nekünk, de Logan-nek még jobban...
- Jól vagyok köszönöm, Ti is hiányoztok.. Elég fura volt Logan nélkül.. - kis kört írtam az asztalra az ujjammal.
- Itt is van ez a jó madár, szia, remélem találkozunk.. - meg se várta a választ már adta is oda a telefont.
- Igen? - szólt bele a selymes hang, melyet annyira megszoktam, s szerettem.
- Szia Log, Em vagyok. - nyögtem ki alig halhatóan.
- Emma, azta, uh. Ez tényleg meglepett, mi újság veled? Annyi minden történt, annyi mindent el szeretnék mesélni, annyi minden van és annyira hiányzol... - tette hozzá halkan a mondat utolsó részét.
- Te is nekem, mindennél jobban...- a végén elcsuklott a hangom. - De azért remélem jól vagy, meg minden.. - szólaltam meg pár másodperc után ismét, miután erőt gyűjtöttem, nehogy elsírjam magam.
- Persze, persze, de te mesélj, hogy vagy?
- Kerestelek a régi számodon..
- Jaa igen, elmesélem azt is, csak kicsit hosszú sztori és inkább felhívlak, ne menjen a pénzed...
- Ne izgulj az én pénzem miatt, az a fontos, hogy beszélünk.. és, ha nem baj, nem szeretném eljátszani a "hülye voltam, hogy nem hívtalak - de én se hívtalak - de nem a te hibád" féle kedves beszélgetést...
- Rendben, akkor ezen lépjünk át.. - nyögte ki. Logan általában egyet értett velem. - Huh, ömm, ott laksz még, ahol régen?
- Naná, egy tapodtat sem mozdultunk el onnan...
- Oké, és ráérsz valamikor? Esetleg összefuthatnánk.. - javasolta.
- Bármikor. Szabad vagyok, mint a madár.. - a szívem egyre vadabbul kalimpált, mintha önálló életet akarna élni, a testemen kívül.
- Jó, én egy kicsit kötőt vagyok, de megoldom.
- Ezt hogy érted? - kíváncsiskodtam.
- Majd megmutatom. Szóval akkor holnap esetleg lenne kedved.. - nem fejezte be a mondatot, hisz mindketten tudtuk, hogy mit akar mondani.
- Persze.. Mikor és hol? - tettem fel a kérdést.
- Majd még hívlak, a számod ugyanaz?
- Aha.. - felmerült bennem a kétely, hogy nem fog hívni és hoppon maradok.
- Rendben, most viszont mennem kell. Nagyon sajnálom, és tökre örülök, hogy hívtál.
- Én is. Szia.
- Szia. - majd letette a telefont. Még egy ideig a fülemhez tartottam a készüléket. Nem akartam elhinni, hogy körülbelül öt percen belül fordult egyet velem a világ.
Lehetséges, hogy visszatérnek a régi szép idők? Minden visszaáll a régi kerékvágásba és újra legjobb barátok leszünk? Vagy esetleg újra szétmegyünk, s nem lesz több "egymásra találás" egy szándékos telefonhívásból.