6.

- Hogy bírod? – ültem le Mitch mellé az ágyba.
- Hát, nehezen, totál kivagyok.. Em, tényleg nem szeretnék zavarni!
- Ne kezd megint! Ha még egyszer elmondod, tényleg páros lábbal rúglak ki – néztem rá mérgesen.
Pár órát némán töltöttünk, Mitch csak feküdt és pihent, én meg valahol máshol jártam. Valahol egészen máshol, Logan-el, minden gond és határ nélkül.
Mivel nem volt vendégszobánk, ezért Mitch velem kellett aludjon, vagyis nem kellett, csak nem akartam „száműzni” a nappaliba. Egész este nem tudtam aludni, hisz sokat gondolkoztam. Nem tudtam, hogy ez az egész Logan-es dolog álom vagy valóság, hiába csináltam magamra kék-zöld foltokat a sok ön csipkedés miatt. Mindenféle furcsaságon spekuláltam, s eszembe jutott, egy este, mikor utoljára aludtam egy ágyba Mitch-el, már pedig akkor, mikor Joe-nál aludtunk, s hárman szunyáltunk egy ágyban. Ha már Joe-nál tartunk, Ő volt az én „Logan-pótlásom”...
A neve Joseph Stephenson, de simán csak Joe. Egy suliba jártunk, mivel mostanra befejezte a sulit. Abban az évben volt végzős, mikor én kezdtem a középiskolát, tehát ott voltam a ballagásán is...
Nem voltunk sokat együtt, hisz március körül jöttünk össze és nyár végén szét is váltak útjaink. Joe ment tovább főiskolára, míg én ugyanabban az épületben koptattam a padokat. Szeptemberben elkezdődött gőzerővel a tanulás, kevesebb időnk maradt, vagyis inkább csak neki volt szegényes az időbeosztása. Így aztán jobbnak láttuk szétválni, mint azon vitázni, hogy ki-kivel mikor-hova megy.
Joe külsőre sokat változott az alatt az egy év alatt, mivel hogy év elején még rövid haja volt, majd félév után megnövesztette, s egyenesen hordta, azután pedig azt is göndören hagyta. Mint később kiderült, a hosszabb haját először vasalta, utána viszont nem. Elmondása szerint a nagyon-nagyon göndör haját az anyjától örökölte, s a szemét az apjától. Gyönyörű barna szemeit egy szürke csík zárta körül, akárhányszor belenéztem, mindig elvesztem. Joe volt az, akinek sikerült feledtetnie velem Logan-t, s Őt szerettem annyira, talán jobban is, mint Log-ot.

Reggel Mitch pakolására ébredtem.
- Hát te? – nyögtem ki.
- Lehet, hogy bemegyek a kórházba...
- Mennyi az idő?
- Reggel tíz – mutatott az órára.
- Mitch, szerinted tudsz valamit tenni, ha ott ülsz bent??
- Igazad van – ült le az ágy szélére – de nem bírok tétlenül ülni...
- Jaj, Mitch, nem lesz gond! – másztam oda mellé, s megsimogattam a hátát.
- Remélem...
- Hogy tudtál ilyen korán felkelni? – néztem rá komás fejjel.
- Te meg kivel álmodtál? – mosolygott rám.
- Miért, mit csináltam?
- Ölelgettél és azt hajtogattad, hogy szeretlek nemtudomki, mondjuk az egészből alig lehetett érteni valamit, de mintha Joe-t emlegetted volna..
- Jó vicc.
- Nem vicc, tényleg beszéltél álmodban, vagyis inkább motyogtál..
- De jó.. – forgattam szemeimet, s visszamásztam az ágyba.
- Ácsi Emma, te még szeretted Joe-t? Mert ugye van az a srác, Logan is...
- Mitch, tudod mennyire szerettem Joe-t, nem fogom pár hónap alatt kiheverni! – mondtam, miközben átfordultam a másik oldalamra.



★★★




Másfél hónap eltelt, mióta Mitch nálunk aludt. A nagyikával minden rendbe jött, s most jobb egészségnek örvend, mint Mitchel vagy én. Logan-el sok időt töltünk együtt, teljes inkognitóban, senki se tudta, hogy kicsoda is sétált el mellettük az utcán..

Egyik nap elértem azt a szintet, amikor már úgy be volt gyulladva a torkom, hogy levegőt is alig kapta. Így suliból hazaérve, első dolgom az volt, hogy teli tömtem magam gyógyszerrel, így a minimális levegőhöz jutásom biztosítva lett.
Mitchel megbeszéltük, hogy most náluk tartunk „tanuló délután”-t. Felmentem a szobámba, összeszedtem minden cuccom és elindultam Mitch-hez.
Amint a házuk teraszára léptem fuldokolni kezdtem, szerencsémre vittem magammal gyógyszert, s mivel egyre kevesebb levegőt kaptam, egyre jobban dörömböltem az ajtón, hogy valaki beengedjen.
- Szia Emma, mi a baj? – nézett rám komoran Mitchel, amint kinyitotta az ajtót.
- Mindjárt elmondom, csak engedj be légyszi.. – nyögtem ki, alig hallhatóan, hisz a beszéd és a légzés két külön dologgá vált.
Miután a cipőmet ledobtam az ajtónál, s bejutottam a konyhába, a táskám aljáról előhalásztam a gyógyszert. Mitch közbe rájött, hogy mit csinálok, s adott egy pohár vizet.
- Nem vagy jól, látni rajtad..
- Hát nem – nyögtem ki, s Mitch leült mellém a étkezőasztalhoz. A táskámból előkotortam az egyik füzetem, s tollat is hozzá, majd leírtam Mitch-nek, hogy mi bajom.
- Szegény, nem kéne orvoshoz menned? – nézett rám, s leírtam, hogy utálom az orvosokat, mert sose adnak gyógyszert, vagy valami baromi gyenge gagyiságot írnak fel.
- Ja, és majd szerinted te megoldod a gyógyszereiddel? – vonta fel szemöldökét, miután elolvasta, a macskakaparásom.
Nem írtam semmit a lapra, pusztán vadul bólogattam, jobban bíztam magamban, mint bármelyik orvosban. Míg én bólogattam, Mitch a fejét rázta, hogy ez nem fog összejönni, igazából ezt én is tudtam, de valamiért boldogabb volt a pici lelkem orvos nélkül.
Negyed óra sem telt, megint elfogott a fuldoklás, viszont már nem maradt gyógyszerem, hisz reméltem, hogy kibírom, de úgy látszik tévedtem.
Nem tudom hogyan, de éreztem, ahogy egyre inkább dagadt a torkom, s egyre kisebb rés maradt a levegőnek. Épp a matek házim fölött törtem a fejem, mikor hányinger fogott el, s kirohantam a wc-hez, hogy megoldjam az újabb problémámat. Miután „végeztem”, s elindultam vissza Mitch-hez – aki csak ráncolt homlokkal bámult rám a konyhából – intettem neki, hogy semmi bajom. Persze, ez nem volt igaz, mert az imént említett hányinger helyét most szédülés vette át. Az egészből annyira emlékszem, hogy épp hogy visszaértem a konyhába, össze is estem.

Egy gép folyamatos sípolására ébredtem, a szememet nem tudtam kinyitni, hisz a fény erősebb volt nálam. Sok pislogás és hunyorgás után végre sikerült kinyitnom, s szétnéznem. Nem tudom, mit vártam, de mégis sokkot okozott a látvány. De legfőképp a számból kilógó cső látványa ütötte ki a biztosítékot. Miután megbizonyosodtam róla, hogy nem fogom tudni kiszedni, inkább körülnéztem valami segélykérő tárgy után. A szobában egyedül feküdtem. Bal oldalt az ajtó volt, s a kis kórházi szekrényke. A jobb oldalamon a sípoló gép volt, ami – mint később kiderült – a szívemet figyelte, s a szoba jobb végébe egy fotel várta, hogy beleüljenek. A fejem fölött megtaláltam a csengőt, amit jó sokszor hosszasan megnyomtam, bár tudtam, hogy ettől nem fog korábban kikerülni a számból ez a cső.

Bejött a nővérke, s megnyugtatott, hogy semmi probléma, csak azért lóg ki a számból a cső, mert annyira feldagadt a torkom, hogy már nem kaptam levegőt. Aztán hívta az orvost, akivel meg kellett értetnem, hogy szedje ki azt az istenverte slagot a torkomból, vagy én állok neki kiszedni. Nagy nehezen megértette, s pár perc múlva visszajött kiszedni.
- Végre, köszönöm... – nyögtem ki két nyelés között – Mi történt?
- Mivel nem ment orvoshoz, teljesen feldagadt a torka és elzárta a légutat... Becsülje meg nagyon a barátját, mert ha nem hívja ki a mentőket, maga már nem háboroghatna a cső miatt..
- Jó, megértettem – szóltam oda az orvosnak, mire fogta magát és elment – Bunkó! – nyögtem ki, miután hallótávolságon kívül volt.
Visszafeküdtem az ágyra, majd pár perc múlva a csendet kopogás törte meg, Mitch volt az.
- Emma, a szívbajt hoztad rám! – ült le az ágyam szélére.
- Oké, vedd le te is a fejem, hogy legközelebb menjek orvoshoz meg blabla! – mosolyogtam rá gúnyosan.
- Most nincs kedvem, örülök, hogy jól vagy..
- Kösz... ezt az egész mentősdit! – nevettem rá zavartan.
- Ugyan, de ígérd meg, hogy még egy ilyen nem fordul elő!
- Oké.. – majd megöleltem. Annyira jó volt érezni, ahogy a meleg karjai az én hideg oldalamra tapadnak.
- Sok volt ez a három nap...
- Hogy mi?
- Három napig voltál totál kiütve – mondta Mitch.
- Jesszusom – akadtam ki.
- Mielőtt azt hiszed, hogy hülyéskedek, előre szólok, ez halál komoly. Három napig itt feküdtél!
- Anyámék? – tértem magamhoz a kábulattól egy kis időre.
- Jól vannak, bár szerintem Arley egy kicsit jobban kiakadt a kelleténél, de hát érthető... Ja, a pasid nem keresett, nem tudom, pedig állítólag apád beszélt vele, meg minden, de nem hajlandó ide dugni az orrát.. – Jó, ez érthető.. gondoltam magamban. Hogy nézni már ki, ha Logan Lerman egy kórházba menne? Egyáltalán minek menne Logan Lerman egy kórházba? – Viszont van valaki, akinek örülni fogsz...
- Ki? – néztem rá Mitch-re.
- Háh, nem lövőm le a poént, majd hmmm kicsivel több, mint fél óra múlva megtudod.. – nézett az órájára.
Az a fél óra gyorsan eltelt, hisz az orvos jó alaposan megvizsgált, Mitch beszámolt az elmúlt három nap minden eseményéről, s a nővértől megkaptam a holmim. A nővér kedvesen hozzátette, hogy a doktor úr szól édesanyámnak, ha szeretném, éltem a lehetőséggel, hisz most semmi kedvem nem volt a tipikus aggódó anya szemrehányását végighallgatni.
Mitch egész végig vigyorgott rám, mint a vad alma, de az istenért nem tudtam kiszedni belőle, hogy kit szervezett be...
Épp az öltözés kellős közepén voltam, mikor a fürdőszobába beszűrődő hangokból ítélve, megérkezett AZ a valaki, akinek – Mitch állítása szerint – örülni fogok..
Suttogó köszönés hallatszott, majd Mitch beordított a fürdőbe, hogy elmegy venni valami kaját, meg megnézni nekem is ebédet.
- Jó fedőduma – gondoltam magamban.
Amint befejeztem, s véglegesítettem az öltözékem, felbiggyesztettem az orromra a szemüvegem, s kibaktattam a szobába.
Amint kiléptem a mellékhelyiségből, s megpillantottam az idegent, iszonyat sok érzés támadt bennem, mintha az utóbbi külön töltött idő éveknek tűnt volna, mintha ezer éve mosolygott volna rám utoljára.
Hirtelen sóvárogni kezdtem az érintése, a nézése, az ajkai, a teste, egyszóval mindene iránt.
- Szia Emma! – az ágyon ülve köszönt rám fél mosollyal, amit annyira imádtam.
- Szia, hát te? – néztem rá, s leraktam a kórházi ruhát az ágy végébe.
- Mitch mesélte, hogy mi történt. Aztán gondoltam, megnézlek, hogy mi újság.
- Ja, és meg kell fulladjak ahhoz, hogy újra lássalak.. – nyögtem ki szomorúan, mire Ő felállt velem szembe. Nem sokkal volt magasabb nálam, talán egy fél fej különbség lehetett kettőnk közt, de mivel én görnyedt vagyok, így kicsit nagyobb volt a szinteltérés.
- Mitch-el tartom a kapcsolatot, néha összejárunk, de nem akartam felkavarni benned semmit, és nem is akartam a nyakadra járni, nem tudtam, te hogy érzel vagy, hogy mennyire teszek jót azzal, hogy találkozunk, Mitchel-től mindig érdeklődtem rólad, hogy azért tudjam, hogy jól vagy-e... – nézett rám barna szemeivel, amit egy szürke kör zárt magába - de szeretném, ha ez megváltozna, és újra találkoznánk...
- Mi a biztosíték, hogy lesz időd rám? – néztem fel rá, pontosan tudta mire gondolok.
- Bízz bennem – suttogta, s mélyen a szemembe nézett.
Hihetetlen gyorsasággal bújtam hozzá, mire Ő puszit nyomott a fejem búbjára. Megtöltöttem tüdőmet az illatával, amit annyira imádok. A még mindig kihűlt végtagjaimat az oldalához szorítottam, s élveztem, amint a test melegétől visszatér az erő a karjaimba. S mikorra teljesen átmelegedtem, elhúzódtam tőle.
- Semmit nem változtál... – mosolygott rám.
- Kösz, neked viszont jó lett a frizurád és lám csak, szemüveges lettél, üdv a klubban – nevettem, s próbáltam összeborzolni a haját. Ez a haj állt neki a legjobban, Az egész haját levágattatta, épp hogy két centis volt, s elől kicsit hosszabbra hagyva égnek álltak hajszálai.
- Háh, nem fogsz tudni összekócolni – nyújtott nyelvet. – Én viszont téged igen, bár ennél jobban nem tudlak.. – ezzel arra célzott, hogy szinte sose fésülködtem, nem szerettem, ha egybe állt a hajam, elég sokszor megjegyezték már, hogy nem ártana barátkoznom a fésűvel, de nem akartam.
- Te csak azt hiszed – nevettem rá, s nyúltam a feje tetejére, hogy összekócoljam, de hátra hajolt, s mivel én dőltem utána, szinte rásimultam, s arcunk egy vonalba ért.
Mintha megállították volna az időt! Vagy nem tudtunk megmozdulni, mert valamelyikünk biztos, hogy elesett volna – és szerencsémre tuti, hogy én lettem volna az -, vagy... éppenséggel... nem akartunk... Tekintettünk a másik szemébe fúródott, s mintha újra összeolvadtunk volna. Abban a pillanatban nem két „rég nem látott” barát voltunk, hanem Emma és Joe...