1.

Péntek délután fél 4 körül épp otthon ültem az asztalomnál, a szobámban és nyomkodtam újonnan kapott telefonom. A telefonkönyvemet böngésztem, mivel a kártyám a régi volt, így sok szám megmaradt, de azért jobbnak láttam szétszortírozni azokat. Egyre inkább görgettem a neveket, mikor megakadt a szemem egy néven. A szám fölé egy nevecske volt írva. Az Ő neve. Logan, díszelgett a név a telefonszám fölött. Eszembe jutott az az idő, amikor még egy iskolába jártunk, a London Elementary School nevű intézménybe. Azok a régi szép idők, mikor csak Emma és Logan volt. Csak mi ketten, kizártuk a külvilágot, s mikor minden egyes percünket együtt töltöttük. Legjobb barátok voltunk, talán többek is, de sose voltunk egy pár.
Logant utolsó ott töltött évemben ismertem meg, pont abban az évben, amikor végeztünk. Ott lebegett a kérdés a fejünk fölött, hogy mi lesz velünk az új iskolában? Nem egy helyre mentünk, nem is értem miért... Logan az Oxford-i középiskolába ment, míg én a London-iba. Tehát az utunk itt kettévált...
Logan neve fölött ott volt az anyukája száma s neve is, mint L- A. Lerman vagyis Logan- Anne Lerman. Remény tüze lobbant a szívemben, hogy esetleg Logan-nek még mindig az a száma, s hogy hátha el tudom érni, hogy legalább a hangját hallhassam. Megnyomtam a kis zöld gombot és tárcsáztam. Pár másodperc után egy női hang bemondta, hogy "A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható..."
Nekem se kellett több, hogy elmenjen a kedvem mindentől, hisz egy röpke pillanatra elhitettem magammal, hogy újra minden a régi lehet.. fájdalom csapott mellkason, s reményt vártam...Hirtelen eltökéltségből megpróbáltam Anne-it felhívni, hátha rajta keresztül elérem Logant.
Ismét megnyomtam a zöld színű gombot. A feszültséget tapintani lehetett, vagy talán az a feszültség, nem is feszültség, hanem remény... A telefon kicsörgött. Hosszú percekig csak csörgött..egy kettő három négy öt hat - számoltam magamba - hét nyolc ki...
- Halló tessék? - szólt bele egy női hang.
- Öö, jó napot! Emma Stark vagyok ééés Anne Lerman-t keresem. - nyöszörögtem óvatosan a telefonba.
- Emma, te vagy az? Anne vagyok, jaj, de jó, hogy hívsz! A mindenit, ha Logan meghallja...várj, szólok is neki.. LOGAAAN! - kiabálás hallatszott, Logan valószínűleg a szobájában trónolt, gondoltam magamban.
- Tessék? - szólt egy ismerős hang távolról.
- Gyere telefon...
- Ki az? - kíváncsiskodott a hang tulajdonosa.
- Hááh, meglepetés. - nevetett Anne.
- Oké, két perc és megyek..
- Na mindjárt jön, és hogy vagy, mesélj? Nagyon hiányzol nekünk, de Logan-nek még jobban...
- Jól vagyok köszönöm, Ti is hiányoztok.. Elég fura volt Logan nélkül.. - kis kört írtam az asztalra az ujjammal.
- Itt is van ez a jó madár, szia, remélem találkozunk.. - meg se várta a választ már adta is oda a telefont.
- Igen? - szólt bele a selymes hang, melyet annyira megszoktam, s szerettem.
- Szia Log, Em vagyok. - nyögtem ki alig halhatóan.
- Emma, azta, uh. Ez tényleg meglepett, mi újság veled? Annyi minden történt, annyi mindent el szeretnék mesélni, annyi minden van és annyira hiányzol... - tette hozzá halkan a mondat utolsó részét.
- Te is nekem, mindennél jobban...- a végén elcsuklott a hangom. - De azért remélem jól vagy, meg minden.. - szólaltam meg pár másodperc után ismét, miután erőt gyűjtöttem, nehogy elsírjam magam.
- Persze, persze, de te mesélj, hogy vagy?
- Kerestelek a régi számodon..
- Jaa igen, elmesélem azt is, csak kicsit hosszú sztori és inkább felhívlak, ne menjen a pénzed...
- Ne izgulj az én pénzem miatt, az a fontos, hogy beszélünk.. és, ha nem baj, nem szeretném eljátszani a "hülye voltam, hogy nem hívtalak - de én se hívtalak - de nem a te hibád" féle kedves beszélgetést...
- Rendben, akkor ezen lépjünk át.. - nyögte ki. Logan általában egyet értett velem. - Huh, ömm, ott laksz még, ahol régen?
- Naná, egy tapodtat sem mozdultunk el onnan...
- Oké, és ráérsz valamikor? Esetleg összefuthatnánk.. - javasolta.
- Bármikor. Szabad vagyok, mint a madár.. - a szívem egyre vadabbul kalimpált, mintha önálló életet akarna élni, a testemen kívül.
- Jó, én egy kicsit kötőt vagyok, de megoldom.
- Ezt hogy érted? - kíváncsiskodtam.
- Majd megmutatom. Szóval akkor holnap esetleg lenne kedved.. - nem fejezte be a mondatot, hisz mindketten tudtuk, hogy mit akar mondani.
- Persze.. Mikor és hol? - tettem fel a kérdést.
- Majd még hívlak, a számod ugyanaz?
- Aha.. - felmerült bennem a kétely, hogy nem fog hívni és hoppon maradok.
- Rendben, most viszont mennem kell. Nagyon sajnálom, és tökre örülök, hogy hívtál.
- Én is. Szia.
- Szia. - majd letette a telefont. Még egy ideig a fülemhez tartottam a készüléket. Nem akartam elhinni, hogy körülbelül öt percen belül fordult egyet velem a világ.
Lehetséges, hogy visszatérnek a régi szép idők? Minden visszaáll a régi kerékvágásba és újra legjobb barátok leszünk? Vagy esetleg újra szétmegyünk, s nem lesz több "egymásra találás" egy szándékos telefonhívásból.