5.

Logan egész úton átkarolt, végig kapucniba jött, közben a biztonság kedvéért figyelte, nehogy észrevegye valaki.

- Köszönöm. – nyögtem ki neki fél úton. Nem tudtam jobban kifejezni magam.
- Ez természetes... – mosolygott rám.

Ahogy a kapunkhoz értünk megláttam anyámat az ajtóban.

- Logan.. – lepődött meg anyám.

- Arley, de jó, hogy látlak. Hogy vagy?

- Fogjuk rá, hogy jól, köszönöm, és te? Rég találkoztunk..

- Hát igen..

- Nem jössz be? – érdeklődött anyám.

- Nem zavarok, de azért köszööö.. – Logan nem tudta befejezni, mivel a karjától fogva betéptem az ajtón, s azt bezártam.

- Chris? – kérdeztem. Chris a három éves öcsém volt, aki olyan kedvesen szokott kelteni.

- Oviba.. Apád azt mondta, hogy elhozza. – magyarázta anyám, a konyhába menet.

- Huh, már ovis.. – hitetlenkedett Logan.

- Em, vettél ma kaját magadnak?

- Csak a szokásos, tudod, zsömi.. – nevettem, majd elvettem Log kabátját, hogy felakasszam a fogasra. Nehezebb volt, mint vártam. – Te mit hordasz magadnál? Téglákat, vagy mi?

- Persze.. tudod, ha sok a rajongó a házunk előtt, valahol meg kell húzzam magam.. – magyarázta, mintha halálosan komolyan gondolná, én közben felraktam a kabátom a fogasra Logan-ével együtt.

- Ha éhesek vagytok, szóljatok! – szólt ki anyám a konyhából.

- Semmit nem változott.. – nevetett Logan és berakta a sorba a cipőjét.

- Hát nem.. – mosolyogtam. – Oké, mi fent leszünk... – kiáltottam, majd elindultam a lépcsőn.

Az egész ház 2 emeletből állt, a földszinten volt a nappali, a konyha s az emeleten található volt a két hálószoba a fürdővel együtt.

Az emeletre érve rögtön balra fordultam, mert a lépcsővel szemben rögtön a fürdő kapott helyett. A feljáró bal oldalán az én "birtokomhoz", s a jobb oldalán a család többi tagjának a hálószobájához vezetett az út.

A szobába lépve más látvány tárult elénk, mint régen, hisz pont a napokba rendeztük át. A bejárat a helység egyik sarkából nyílt, s az ablak pont vele szembe volt. Az ajtó és az ablak közé bekerült a kanapévá alakítható nagy ágy. A szekrények az ágy jobb oldalán kaptak helyett, s az asztal a másik oldalon. A fal teli volt saját készítésű dolgokkal, mint például a cd-vel borítót fal, a ballagási lufi képkeretbe, feliratok a falon, s egyebek.

- Azta.. – tátotta a száját Logan, amint belépett.

- Érezd magad otthon! – majd kicsoszogtam a fürdőbe, kiraktam a korcsolyámat száradni.

- Em, neked teknősöd van?? – jött ki Log fél mosollyal az arcán.

- Aha, vedd ki nyugodtan. A rongy ott van az alatta lévő polcon.. – nevettem.

- Vááááá.. – örült Logan, majd amilyen hirtelen jött, el is tűnt.

Mikor visszamentem a szobába Log, mint egy ötéves játszott a tekivel. Ledobtam magam Log mellé.

- Hogy hívják? – nem nézett rám, csupán a teknőst követte a szemével, majd ahogy az ágy széléhez ért, Log megfogta, s visszatette az ágy középébe.

- Sebi, de ne kérdezd honnan kapta a nevét...

- Öcséd gondolom, szereti.

- Igen, múltkor mindenáron azt akarta, hogy Sebi menjen neki a falnak. Különben meg figyel rá, hogy nehogy bemenjen a szekrény alá...

- Kíváncsi vagyok már a kissrácra.. – nevetett.

Egyszer csak anyám tűnt fel a lépcsőn egy tálcával a kezében.

- Hoztam pizzát, téged ismerlek, képes vagy egész nap nem enni.. – bökött felém, majd elnevette magát.

- Kösziiii.. – fintorogtam rá. – Ja, képzeld anya, Mitch hívott...

- És hogy van? – nem tudtam befejezni, mivel anyám közbevágott.

- Rose néni kórházba került..

- Mi? Miért?

- Nem tudom, épp a Hyde Park-nál voltunk, mikor hívott, hogy mi történt.. – magyaráztam komoran.

- Most mi lesz vele? – érdeklődött anyám, mire vállat vontam. – Ha beszélsz vele, mondd meg neki, hogy hozzánk jöhet nyugodtan, hisz van hely.

- Jó, majd megmondom, de hahó, itt van Logan.. – mutatta Logan-re széttárt karokra, mintha valami nagy produkció lenne.

Apám délután fél 4-kor hazajött az öcsémmel. Logan-el csak annyit vettünk észre, hogy egy kissrác rohan felfelé a lépcsőn, majd beront a szobámba.

- Emmiiiii, Emmmmiii – köszönt rám Chris, majd meglepődött Logan láttán.

- Wáááuu, mekkora lettél! – tátotta el a száját Log – Ilyen kicsi voltál – áthajolva rajtam a tesóm válláig mutatott, s erre öcsém hozzám bújt -, mikor utoljára láttalak, és hallom ovis lettél! – mosolygott testvéremre.

- Na, ne szégyenlősködj már.. – nevettem a hozzám bújt öcsémen.

- Majd összebarátkoznak! – nyögte ki apám, aki épp felért a lépcsőn, s meglátott minket a nyitva hagyott ajtó miatt.

- Joe, szia, jó újra látni! – nyújtott kezet a családfőnek.

- Szia Logan, mi újság?

- Semmi különös, élem a hétköznapjaimat.. tudod csak a szokásos! – nevetett Logan. Apa nem értette mit tart oly viccesnek Log, de én nagyon is jól tudtam.

- Arleeey, kéreeek kaaakaaaóóóót.. – futott le a lépcsőn tesóm, s megnyújtva anyánknak kiabált.

Majd hangosan felzendült a csengőnk hangja.

- Majd én megyek - mondta apám, mikor látta, éppen felállok, hogy elinduljak ajtót nyitni.

Hosszú percekig semmi sem történt, egyszer csak anyám ordított fel az emeletre, hogy menjek le.

Amint lebattyogtam, hogy megnézzem mi történt, megláttam Micthel-t az ajtóba egy hátizsákkal a vállán. Mikor a szüleimmel beszélt, egyből feltűnt, hogy nincs minden rendben nála. Nem nézett ki jól, látszott a szemein, hogy megviselte a mai nap. Sose láttam még ilyennek, a mindig jó kedvű, sosem szomorú Mitch, megviselt és szétszórt volt.

Ahogy tekintettünk találkozott, átéreztem minden gondját, mintha egybe olvadtunk volna. Nem köszöntem neki, odafutottam hozzá, s a nyakába ugrottam. Magamból kiindulva, nekem mindig segített, ha megölelhettem Mitchel-t. Anyámék tudták, hogy ez a lerohanás pusztán baráti volt.

- Hogy vagy? – dünnyögtem Mitch fülébe. Tudtam, hogy buta kérdés, de más nem jutott eszembe.

- Jól.. – mosolygott rám, miközben szétváltunk.

- Azt látom! – majd végig húztam az ujjam a szeme alatti lila karikákon, ami csak akkor látszott, ha valami nem volt okés Mitch körül.

- Ööhm, anyud felhívott nem rég, hogy hallotta mi történt, és felajánlotta, hogy jöjjek hozzátok. Persze, mondtam, hogy nagyon kedves meg minden, de nem akarok zavarni... – magyarázkodott.

- De Ő mindenképp erősködött, hogy gyere.. – mondtam, s olyan fejet vágtam, mint Mitch szokott, miközben nagyon magyaráz valamit. – És nagyon is jól tette, itt a helyed, nem otthon egyedül..

- Tényleg nem akarok zavarni!

- Mitch, fejezd be, vagy nem tudom, mit csinálok veled! – először elfintorodtam, majd elnevettem magam.

- Oké, gyere! – megfogtam a kezét és elkezdtem a lépcsőn fölfele húzni.

Mikor az ajtóhoz értünk Logan épp háttal ült a bejáratnak – s mint később kiderült, a telefonját nyomkodta-, Mitch megtorpant az ajtóban, majd berángattam a helységbe.

- Oh, hello, Logan vagyok! – nyújtott kezet először Log.

- Mitchel – nyögte ki a barátom, majd hosszú szünetet tartott – Nem te vagy véletlen abba az új villámos filmbe??

- Öö, nem! – vágta rá Logan, s kínos nevetést hallatott.

- Pedig baromi hasonlít rá, ugye Mitch? Én is pont ezt mondtam neki! – magyaráztam, mintha annyira figyeltem volna a filmre.

- Nem Logan-nek hívták a srácot? – nézett rám homlok ráncolva Mitch.

- Lauren volt a neve...- mondtam.

- Oh, akkor bocsi, pedig nagyon hasonlítasz rá..

- Semmi gond! – mosolygott Logan. – Azt hiszem, én megyek, így is már késő van.. Szia Mitchel, örülök, hogy megismerhettelek!

- Én is – nyögte ki Mitch, majd ledobta magát az ágyra.

Logan elindult a lépcsőn, s én szorosan a nyomában voltam.

- Ne haragudj! Nem tudtam, hogy anyám már át is hívta.. – nyöszörögtem Logan-nek.

- Semmi gond, tényleg! A lényeget úgy is megbeszéltük.. – mondta alig hallhatóan Logan, majd félmosolyra húzta a száját.

- Már mész is? – szólalt meg apám, aki éppen öcsémmel nézte a mesekönyvet.

- Igen, már késő van, és köszönöm szépen, hogy itt lehettem! – mondta illedelmesen Logan.

- Ugyan már, én örültem, hogy találkoztunk, gyere nyugodtan máskor is!

- Köszönöm szépen. – majd felkapta a cipőjét, s utána a kabátját.

Nem szóltam egész végig semmit, csupán némán néztem végig, ahogy Logan épp el akar menni, s itt akar hagyni. Nem tudtam azt mondani, hogy elkísérem a sarokig, hisz Mitch meg fent volt a szobámban, s nem akartam Őt se ott hagyni ilyen helyzetbe.

- Szívesen lekapnálak, de nem akarok balhét! – kuncogta Logan, mintha épp a cipzárjával babrálna.

Én csak nevetésben törtem ki. Nem is Ő lett volna, ha nem ezt mondja. Majd amint befejezte a cipzár felhúzását, rám nézett, s végül Ő is elnevette magát.

- Akkor majd hívlak, és vigyázz magadra! – magyarázta.

- Oké, de Te is vigyázz!

- Na, akkor megyek is, sziasztok! – kiáltott, s a család minden tagja szinte egyszerre köszönt Logan-nek.

- Szeretlek! – suttogta gyorsan a fülembe, miközben puszinak álcázva közel hajolt hozzám.

- Én is.

Majd kisétált az ajtón, s én még egy ideig figyeltem a távolodó alakját. Néztem, ahogy Logan Lerman – a legújabb tini bálvány - kapucnival a fején, a mi házunkból sétált ki.

Miután Logan látó távolságon kívülre ért, becsuktam az ajtót, s elindultam a lépcsőn fel a szobámba. Ahogy felértem láttam, hogy Mitch kényelembe helyezte magát, s épp pihen.