4.

A moziból kiérve, épp a lépcsőn mentünk lefele, mikor Logan gyors léptekre váltott, nem törődve senkivel és semmivel.

- Mi az? – kérdeztem, s közbe igyekeztem tartani a lépést.

- Ne nézz hátra, de azt hiszem, kiszúrták, hogy ki vagyok…

- Komoly? – csodálkoztam.

- Nem hiszem el, tönkre kellett tenni ezt a napot is.. – fintorgott.

Logan gyorsan kirohant a központ elé, átvágott a zebrán, ahol engem – mivel le voltam maradva jó két méterrel – majdnem elütött az autó. Majd ahogy épségben átértünk a zebrán, rögtön elindult a félig parkos, félig erdős területhez. Az egész környék magántulajdon volt. Egy parknak indult, de sokáig elhanyagolták, így megnőtt a növényzet. Aztán új tulaja lett a helynek, és visszavágták a fákat, bokrokat. Majd az egyik részét megcsinálták erdős területnek, s a másik felét pedig parknak.

Mi az erdős részt vettük irányba, gondolom Logan el akart rejtőzni.

- Ajj, basszus.. Sajnálom! – nézett rám nagy boci szemekkel.

- Semmi baj! – majd bemásztam egy bokor mögé, Logan mellé. – Jesszus, ez most komoly, hogy egy bokor mögött bujkálunk?? – nevettem.

- Úgy tűnik igen!

S ekkor megláttam a menekülésünk okát. Három lány futott be a parkba, két szőke és egy barna hajú. Az egyik szőkének kék szeme volt, a másik szőkének s a barna hajú lánynak ugyanolyan barna szeme volt.

Fürge tekintettel fürkészték az egész területet, vajon hova tűnhetett el újdonsült pasi-ideáljuk. Hosszú percekig futkorásztak össze-vissza, hátha ráakadnak Logan-re. Aztán egy idő után feladták, s elmentek, mi pedig végre kimászhattunk a bokor mögül. Amilyen ügyes voltam, beleakadt a lábam egy gyökérbe és elestem. A nevetéstől nem bírtam kitépkedni a beszorult végtagom, s Logan ismét jót mulatott a bénázásomon.

★★★

Egy hét is eltelt, mióta Logan-el másfél év után újra találkoztam, s a mai napig élénken éltek bennem annak a napnak az emlékei. Mikor a moziba megtudtam, hogy szerepel egy filmben, mikor a lányok elől a bokorba bújtunk, mikor leestem a moziszékből, s mikor beakadt a lábam…

Logan azóta mindennap telefonált, s amikor épp nem a magántanárt várta, amennyire tudtuk, együtt töltöttük az időnket. Kedden, szerdán és csütörtökön Logan-hez magántanár ment. A hét többi napja számára szabad volt. Kicsit irigyeltem is, hogy míg én egy héten öt napig koptatom a padot, addig neki három napig tart minden, ráadásul a saját szobájában.

A szokásos keddi iskolagyűlésen kihirdették, iskolai programként a korcsolyázást.

- El kell mennem! – gondoltam magamban izgatottan, hisz karácsonyra kaptam egy új korit és még nem volt alkalmam kipróbálni.
Rávettem pár osztálytársamat, hogy jöjjenek velem. Beszerveztem azt a 3 embert, akit tényleg kedveltem az osztályomból.

Hétfő délután 1-től 3-ig volt a program. A végzős évfolyam kivételével minden évfolyamról jöttek.

Diana, Katie, Sarah és én külön kis csoportba váltunk a többiektől. Mivel Katie elég bizonytalan volt, így szinte egész végig a korlát mellett állt. Sarah-val hülyéskedtünk egész végig, jó párszor majdnem fellöktük egymást.

Szerettem ezt a sportot, a jégen mindig megszállt az ihlet. Ott tényleg elfelejtettem minden gondom – bajom, s tiszta fejjel tudtam gondolkozni. Ha megtehettem volna, vettem volna egy saját jégcsarnokot.

Az egyik évfolyamtársam – Alex is elég ingatag volt a jégen, jó párszor el is taknyolt, én persze jót mulattam szegényen.

Épp az utolsó köreimet róttam, mikor a jégpálya szélén egy kapucnis alakot véltem felfedezni, aki a korlátot támasztotta. Amint a pálya azon részéhez közelítettem, amelyiken az idegen állt, egyre inkább kirajzolódott az alakja. Egyre inkább bámultam, mikor rájöttem, hogy Logan az.

- Szia, hát te? – csúsztam oda a korláthoz csodálkozva.

- Szia! Igen, én is örülök, hogy látlak. - grimaszolt, majd elmosolyodott. – Tudod, csak erre jártam, aztán gondoltam, felnézzek, hátha van valami újdonság…

- Oké, bocsi.. Csak meglepődtem.. – nyögtem ki.

- Meddig maradsz?

- Szerintem már megyek, egy óta kint vagyunk.. Megvársz?

- Ha nem gond. – mondta. Majd elindultam megkeresni a többieket, hogy elköszönjek, s később lelépjek.

Amint összeszedtem a cuccomat, és elköszöntem mindenkitől, az öltözőt vettem irányba.

Az egész jégpálya körül 2 sátor szerű pihenőhely volt kialakítva, s az egyikből külön út vezetett az öltözőhöz.

A sátorból kilépve rögtön Logan-be botlottam, akivel egy magas voltam, korcsolyával a lábamon.

- A korcsolya csodákra képes.. – húzta ki magát mellettem Logan.

- Na, jól van, várj csak, míg leveszem!

- Félnem kéne? – kacagott.

- Phuu, de gonosz vagy ma!

Az öltözőhöz érve Logant megelőzve nyitottam ki az ajtót, s mentem be. Az legközelebbi padra leraktam a cuccaim, majd végre én is lehuppantam. A korcsolyát levéve, megkönnyülve éreztem magam, szinte a föld felett lebegtem. Jó ideig rendezgettem a korcsolyámat, magam sem értem, mit tudtam annyit szöszmötölni vele.

- Sétálunk még egyet? – kérdezte Log, miközben végre a kabátomat vettem.
Nem válaszoltam, csupán bólintottam.

Miután mindennel kész voltam, s mindenem a helyén volt, elindultunk.

A jégpálya mellett volt egy park, mi nem mentünk be, hanem köröztünk körülötte. Hosszú percekig néma csöndbe lépkedtünk egymás mellett, tartva a tisztes távolságot.

- Mi újság veled?

- Lefárasztottak kicsit, de azért használható állapotba vagyok, azt hiszem. Veled? – kérdeztem, s elnevettem magam, ismertem Logant. – Na, nem úgy, ahogy te gondolod..

- Semmi rosszat nem gondoltam! – nevetett.

Majd megcsörrent a telefonja, hihetetlen gyorsasággal kapta ki a zsebéből, s vette fel.

- Halló? … Áh, szia! … Most nem érek rá, Emmával vagyok.. … Oké, oké. … Szia! – ezzel letette.

- Bocsi, csak Alexandra volt, a csaj a filmből. – tette hozzá, mikor rájött, hogy nem ismerős a neve.

- Oh, értem.

Logan mély levegőt vett. Éreztem, hogy valami nincs rendben.

- Valami baj van?

- A csaj rám van akadva, pedig már mondtam neki, hogy nem akarok tőle semmit…

- Hogyhogy?

- Szép, okos, pénze is van.. de nem csak ez számít, tudod jól.. – oké itt egyetértettem vele. – folyton hívogat ide-oda, de nem veszi a lapot, hogy nekem nem kell... legalábbis nem Ő...
Egy ideig homlok ráncolva mentem mellette. Hosszú percekbe beletelt mire ismét megszólalt.

- Em, mi van velünk? – kérdezte alig hangosabban a suttogásnál.

- Nem tudom... talán jobb lenne, ha nem lenne semmi és maradnánk úgy, ahogy vagyunk...

- Miért? – nézett mélyen a szemembe.

- Logan, gondolj bele, hány csaj fog letámadni, hogy hagyjalak békén? Szerinted hány féle képen vágják a képembe, hogy járunk?? Vagy az fogom megkapni, hogy hagyjalak békén, mert megtalálnak, vagy azt, hogy nehogy összemerjem törni a szíved, vagy éppenséggel, hogy nehogy meg merjelek csalni, meg ilyesmi... és nehogy azt hidd, hogy csak úgy elfogadnak majd... meg neked sem én kellek, találsz nálam ezerszer jobbat... – mély lélegzésbe kezdtem, inkább ugrottam volna le a Big Ben-ről, minthogy visszautasítsam Logant.

- Emma, biztos vagy benne? Meg tudjuk oldani..

- Logan, nem vagyok benne biztos, ennél jobban semmire sem vágyom, de nem lenne jó...

- Senkinek nem kell tudnia róla.. különben is, most is itt vagyok veled és senki se tudja, hogy kicsoda is vagyok valójában... – mondta kitartóan, nem tudtam vele vitatkozni. Igaza volt, tudtam, nagyon is jól. – Emma, ha bármi veszélyeztet, rögtön megoldjuk... hidd el!

- És mi lesz utána? Ha vége, befejezzük? Megbeszéljük, hogy jó, barátok maradunk.. aztán rám se köszönsz, ha találkozunk.. és ne mondd, hogy nem így lesz, mindig mindenkinél így van. Nem akarlak elveszíteni...- magyaráztam, inkább az elvesztésétől féltem, mint sem a rajongóktól.

- Akkor ne nevezzük járásnak, inkább csak egy új résznek az életünkben.. ha nem megy tovább, akkor nem szakítunk, hanem befejezzük azt a részt.. és utána tovább megy minden a régi kerékvágásba.. – magyarázta. Ez ésszerűen hangzott.

Logan hagyott pár percnyi gondolkodási időt. Igaza volt, senkinek sem kellett tudnia rólunk, és, ha mégsem olyan semmi, abba hagyjuk.

- Na? – nézett rám bizakodóan.
Nem válaszoltam, pusztán csak rá néztem, s önkéntelenül is elmosolyodtam.

Logan arcára széles mosoly ült, széttárta karjait, s várt rám. Nekem sem kellett több, megindultam felé, másodperceken belül testünk egyé forrt össze hosszú ideig.

- Nem lesz semmi baj, megígérem.. – súgta bele Log a hajamba.

A zsebembe megszólalt a telefonom, nem volt semmi kedvem felvenni, Logan teljesen rabul ejtett.
A készülék egyre csak csörgött, s csörgött. Sehogy sem akarta abbahagyni. Ahogy tudtam kiszabadultam Logan öleléséből, majd hihetetlen gyorsasággal kaptam elő a zsebemből az idegesítő vackot. Meg se néztem ki az csak felvettem.
- Halló? – szóltam bele kissé ingerülten.

- Szia Em, én vagyok az. – köszönt bele Mitchel.
- Szia, mi újság?
- Nemrég bevitték Rose-t a kórházba...

- Hogy mi?
- Most hívtak. – próbált nyugodt maradni, de hallottam a hangján, hogy ez az eset nála is kicsapta a biztosítékot. – Mennem kell, majd még beszélünk.
- Oké...
- Szia! - köszönt el, meg se várta a választ, le is rakta.

Mitchel-el kiskorunk óta ismertük egymást, hisz egymás mellett laktunk, mindig is barátok voltunk, de legjobb barátom csak azután lett, hogy Logan-el „szétváltunk”. Teljesen átvette Log helyét, kivéve, hogy még mindig Logan volt az első helyen.

Mitch szülei meghaltak autóbalesetben 5 éve, s mivel Rose néni volt az egyetlen élő rokona, nála lakott.
A boldogságom sec-perc alatt elszállt, s megfeledkeztem Logan-ről, sőt még magamról is, hisz Mitch bajban volt.

- Emma jól vagy? Kicsit sápadtnak tűnsz...- rántott vissza Log.
- Mitch... Rose néni... kórházba került... – dadogtam.
- Ki? – érdeklődött.
- Mitchel, a szomszédsrác a régi házból, és a nagynénje kórházba került...

- Haza mész? - érdeklődött Log.

- Nem akarok, de lassan kéne..

- Haza kísérlek, ha nem baj!

- De, hogy merészelsz? Ejj ezek a mai fiatalok milyen szemtelenek.. – nevetgéltem.

- Bezzeg a te idődben, mi?

- Na igen, azok a régi, szép idők.. – fintorodtam el.